19.fejezet - Waiting for Forever

Sziasztok!
Köszönöm az előző fejezethez írt három komit, ígérem hamarosan válaszolok rájuk:)
Ez a fejezet nem lett hosszú, de annál tartalmasabb ( legalábbis remélem) és remélem nem lesznek gyilkos szándékaitok, hogy így alakítottam ki a dolgokat:)
A cím magáért beszél, szóval nincs semmi egyéb hozzáfűznivalóm! :)
Jó olvasást!
puszi, Clary




19.fejezet - Waiting for Forever

Idegességemben az ujjaimat tördelem, miközben várom, hogy Mrs. Hill végre fogadjon az irodájában. Salem tőle nem messze a falat támasztja, mintha az ki akarna dőlni a helyéről. Idegesen tekintek körbe, miközben igyekszem összeszedni magam. Tudom, hogy el kell mesélnem mi történt, ami már önmagában nehéz teljesítménynek bizonyul tőlem, annyira kiakadtam. Gondoljunk csak bele… Idekerültem a suliba, alig pár hét leforgása alatt szereztem nagy csomó ellenséget, kémkednem kell valami hülye felkelők után, van egy srác, akit megcsókoltam nem mellesleg nem tudom, mit érzek iránta, álmomban meg akartak ölni, megtudtam Jake védekezésének okát – mármint a világ felé-, és az a bizonyos valaki, aki meg akar ölni hagyott nekem egy kedves üzenetet. Milyen érdeklődő…

Szóval azt hiszem, valahol az elmebaj peremén táncikálok éppen, és elég nagy az esély, hogy ha ez továbbra is így fog folytatódni, kicsúszik a lábam alól a kavicsos talaj. Háromszoros hurrá! Öröm a köbön, hogy nem merek Jake szeme elé kerülni. Hogy ennek mi az oka? Hát az a bizonyos csók, ami elcsattant közöttünk. Jó-jó tudom, hogy az csak egy álom volt, de ha azt nézzük, hogy a sebe valóságos volt, és ezt előidéztük valószínűleg ő is emlékszik rá. Hogy ez miért nem érdekelt korábban? Egyszerű. Ha azt hiszed, hogy a srác, akihez érzelmek fűznek – csak még nem tudod milyenek -, megsebesül, cseppet sem érdekelne mi történt köztetek, lényeg, hogy egyben legyen. Szóval, hogy parázok-e Jake-től? Egyértelműen igen.

Türelmetlenül sóhajtottam egyet, mint egy célozgatva a bent ülő – és vámpír létére jó hallású – igazgatónőnek, hogy igazán behívhatna már, de nem mutat nagy hajlandóságot arra, hogy végre túlessünk a dolgon. Idegesen pillantottam útitársamra, aki egy szórakozott mosollyal az arcán tekintett vissza rám. Tény, hogy Salem a legújabb ismerősöm, mégis két nap ismeretséget követően már vannak halvány sejtéseim, mik járhatnak a fejében.

-          Nyugi már! – csóválja fejét, miközben dorgálóan néz rám. Egy vérfarkas!

-          Nyugodt vagyok – morgok vissza összeszorított fogaimon keresztül. Salem ellépett a fal mellől és mellém sétált.

-          Figyelj, hugi! – karolja át egyik kezével a vállam, miközben nagy bőszen vigyorog le rám – Semmi baj! Mrs. Hill nem fog kivégeztetni, én nem eszlek meg egyben és a Jake dolog magától megoldódik oké? – paskolja meg nagy mancsával a vállam. Valami azonban megragadja a figyelmem.

-          Meg akarsz enni? – nézek rá kidülledt szemekkel, mire fáradtan felsóhajt.

-          Aisha-ra esküszöm, hogy nem! – teszi ünnepélyesen kezét a szívére.

-          Ha így folytatom, lehet a végén még én kérlek meg rá, szóval ne esküdözz – mondtam, s becsuktam szemem, hogy egy kicsit lenyugtassam magam. Fejem nekidöntöttem a falnak, míg hátam segítségével lecsúsztam a fal tövébe, hogy ott leüljek törökülésbe. Nem bírok sokáig állva maradni.

-          Mindjárt jövök! – mondja Salem, és szó nélkül elvonul a folyosó másik irányába. Nézem, ahogy eltűnik a gyengélkedő ajtaja mögött, ezzel egy időben a szívem, mint valami rugó gyorsabban kezd el dobolni. Lecsukom a szemem, és úgy döntök, előhalászom alig két órával ezelőtti emlékeimet.

Ott álltam a gyengélkedő ajtajában és csak néztem a faburkolatú ajtót. Legalább három perce itt álltam már, mialatt tízszer egész biztos visszafordultam, aztán mégis ugyanott kötök ki: nézem az ajtót. Igazából fogalmam sincs miért akartam ennyire idejönni. Miután Salemmel kibeszélgettem magam hajnalban visszaaludtam és délután egykor keltem fel. Barátom addig sehol nem volt, én pedig gyűrött ruhában, kócosan, összezúzott elmémmel megjelentem itt. Szóval nem tudom mi üthetett belém, de látni akartam Jake-ket. Fogalmam sem volt róla, mikor kezdem el bevallani magamnak, hogy valamit érzek iránta, de azt hiszem mikor megtörtént kicsit megkönnyebbültem egy teljes percre. Aztán rám szakadt a felismerés súlya azzal együtt, hogy nem tudok magamon kiigazodni, ergo nem tudom, mit érzek, szóval kezdhettem gondolkodni. Nagyot sóhajtottam, mikor is meg akartam fordulni, de egy ideges Salem feltépte az ajtót és rám meredt.

-          Öt perce hallgatom, hogy fel-alá járkálsz, mint valami kerge-marha! Gyere már be! – parancsol rám és kijjebb tárja az ajtót. A fejem teljesen elvörösödik, no nem ám attól, hogy Salem hallotta, hogy itt mászkálok – erős gyanú éledezik bennem, hogy tudja mi játszódik le bennem, és nagyon össze akar boronálni engem és barátját – hanem ha eddig Jake nem tudott arról mit művelek az ajtó előtt, hát most biztosan megtudta. Szóval teljesen vörös fejjel lépek be az ajtón, még véletlenül sem nézve az ágyon fekvő fiúra és a vérfarkashoz fordulok.

-          Nem akarok zavarni… csak… mikor megyünk az igazgatónőhöz? – nézek rá ártatlan kiskutya szemekkel. Hátha meggyőzik őt a rokoni szálak.

-          Bolond bagázs – morogja az orra alatt és kiviharzik az ajtón. Riadtan néztem utána, egészen addig, míg meg nem hallottam az ágy felőli mocorgást. Kénytelen kelletlen Jake felé fordítottam a fejem, hogy aztán észrevegyem, hogy a fiú nagy nehézségek és fájdalmak árán próbálja ülő helyzetbe tornázni magát.

-          Mit csinálsz? – kérdezem ijedten, és odasietek, hogy aztán vállánál fogva nyomjam őt visszafekvő helyzetbe.  – Megőrültél? Megsérültél nagyokos, most nem szabad erőlködnöd. – csóválom a fejem és épp arrébb lépnék az ágytól, mikor is Jake elkapja a kezem és visszahúz. Leültem az ágy székkel érdekesebbnek találtam azt, hogy fogja a kezem.

-          Bianca… - mondta Jake egy sóhaj kíséretében.

-          Mondtam már, hogy Bia. – mosolygok rá, ezzel teljesen figyelmen kívül hagyva, hogy nem kéne ránéznem. De mivel ezt már nem tudom megtenni, helyette megmártózom éjfekete szemében, ami ismét zakatoló szívverést okoz nálam. Közben persze imádkozom, hogy meg ne hallja.

-          Nekem jobban tetszik a Bianca - mosolyog rám halványan. – Figyelj, bocsánatot akarok kérni – mondja most már komorabban.

-          Mi? Miért?

-          Először is a csók miatt – döbbentek meredek rá, hogy jól hallom-e amit mond, de feleszmélni sincs időm, már folytatta is. – Nem kellett volna.

-          Ez vicces – meredek magam elé – másokat gond nélkül letepersz, tőlem meg egy csók miatt bocsánatot kérsz.

-          Ez a másik, amiről beszélni akartam veled – mondja egy fokkal fagyosabb hangon. Ismét a szemébe nézek, de az elszántságon kívül semmit nem látok benne. – Túl sokszor bántottalak meg és kevertelek bajba. Véget kell ennek vetnem.

-          Mit akarsz ezzel? – kérdezem szinte suttogva. Félek attól, ami most következni fog.

-          Nem lehetünk barátok. Azt hiszem, ezt te is tudod – mosolyodik el egy pillanatra, majd újra elkomorul az arca – Meg foglak védeni. Én is és Salem is. De ennél több közöm nem lesz hozzád.

-          Ezt akarod? – kérdezem reményvesztettem. Mikor Jake bólint, elengedem a kezét. Ennyi volt.

Érzem, ahogy a könnyek öntik el csukott szemhéjam, de hagyom, had folyjanak végig az arcomon. Túl sok volt már ez nekem, nem bírtam tovább. Nem elég, hogy ez az egész megtörtént velem, most még Jake is. Pedig már… már kezdtem valamit érezni iránta. Csak kezdtem? Akkor most nem sírnék, azt hiszem. Idegesen túrok kezeimmel hajamba, egy percig sem foglalkozva a közeledő léptek hangjával. Úgy érzem, nem bírom már. Hisz biztonságban érzem, magam mellette jól érzem magam vele, akkor miért? És különben is mi ez az egész az-én-hibám-minden-úgy-hogy-mi-végeztünk dolog? Pont, mikor a legnagyobb szükségem lenne rá?

Nagy nehezen sikerült felfognom, hogy Salem előttem térdel és próbál valamennyire lenyugtatni. Hirtelen öleltem át a nyakát akár egy kisgyerek és sírtam tovább a vállán, miközben folyamatosan azt mondogattam szükségem van rá.

Nem tudom meddig sírtam Salem nyakában ülve, de egy idő után fokozatosan sikerült lenyugodnom. Szipogva húzódtam el Salem-től, aki nyugtatólag megsimogatta a hajam. Belenéztem mézszínű szemeibe, s feltettem egy számomra fontos kérdést.

-          Mit csináljak most? – kérdeztem remegő hangon.

-          Várj – mosolygott rám szelíden.

-          De mégis meddig? – kérdeztem ismételten sírós hangon. Salem mélyen a szemembe fúrta sajátját, miközben válaszolt:

-          Örökké.