22.fejezet- Ismeretlen ismerősök

Sziasztok!
Először is kicsit késve, de Boldog Új Évet szeretnék kívánni mindenkinek! :)

És igen jól látjátok, fejezettel jövök :)

Nem lett valami hosszú, sem eseménydús, de a következő fejezetbe sok mindent képzelek el. :)

Nem tudom, mikor jön a következő fejezet, nem ígérek semmit, de remélem azért kitartottok Bianca és Jake mellett! :)

Remélem írtok nekem pár véleményt:)

Jó olvasást!

puszi, Clary

22.fejezet - Ismeretlen ismerősök

Vannak dolgok, amik sohasem változnak. Ilyen például az öregedés. Egy ember minél idősebb, annál bölcsebb és minél inkább fiatal, annál inkább naivabb, hiszékenyebb. Én az utóbbiba tartozom. Hiszen elhiszem, amit mások mondanak, mindenben a jót látom – vagy legalábbis próbálom. És minél több dolog kiderül körülöttem, annál jobban érzem hülyének magam, hogy vannak dolgok, amiket képes voltam elhinni annak ellenére, hogy semmi logika sincs bennük. Hiszen bíztam olyan emberekben, akik hazudtak nekem és gyűlöltem olyanokat, akik védeni próbáltak. Így egyedül sétálva a kihalt utcákon fogom csak fel, mennyi minden van, amit nem tudok és talán soha nem is jövök majd rá. És mennyi minden az, amit veszíthetek, ha ezekre a dolgokra nem jövök rá. De kezdjük inkább az elején…

Csak bámultam ki az ablakon. Semmi kedvem nem volt semmihez és senkihez, még mindig az önsajnálat valamelyik fázisában lubickoltam, hiába voltak nekem ott a barátaim. Tudtam, hogy mellettem állnak, hogy készek arra, hogy meghallgassanak. A probléma az volt, hogy én nem voltam kész elmondani nekik az érzéseimet, hiszen annyira kusza volt bennem, hogy magam sem tudtam mi bennem a valódi – a düh, a harag, a szerelem? – és mi az, amit csak képzelek. Persze a napok attól, hogy saját magam által kreált tudatlanságomban éltem, még teltek. Az élet fogaskereke csak pörgött tovább, és én úgy éreztem szaladok, hogy utolérjem, de az egyre gyorsít, még én egyre lassulok. Van ennek valami értelme? Nagyon reméltem, hogy igen.

Salem lement, hogy a többiekkel reggelizzen, de nekem semmi kedvem nem volt. Egy hete még nagyon vártam ezt a vasárnapot, hiszen családi nap volt – vagy mi a fene. A lényeg annyi, hogy a családtagok betódulnak, hogy gyerekeikkel, testvéreikkel legyenek, ellenben én itt ültem, míg a többiek izgatottan vártak. Örültem, mert Doki azt mondta, hogy eljön. De nem jött. Ő és Jake New York-ba repültek, aminek az igazi okát még mindig nem tudtam. Persze Doki összezagyvált vagy hat féle okot, hogy mi ennyire sürgős és halaszthatatlan, de tudtam, hogy ez csak kamu. Sosem tudott valami jól hazudni.

Az idegesítő az volt igazán, hogy tudtam, hogy hirtelen elutazásuknak köze van hozzám, a jóslathoz, na meg persze a két emberhez, aki megkeseríti az életem, még sem tudtam semmiről. Elvárták tőlem, hogy üljek a fenekem és semmit ne csináljak, miközben ki tudja, ők hol vannak éppen, az életükért küzdenek-e vagy csak kirándulnak. És ez az őrületbe kergetett. Mindezek mellett a tudat, hogy nem egész négy napja elmentek hiányérzetet keltett bennem. Persze ráfoghatnám a Dokira az egészet, de az igazsághoz tartozik, hogy amióta felgyorsultak az események alig gondoltam rá, ami bűntudatot keltett bennem. Hiszen jelenleg ő a leggyengébb pontom – hisz Kelly biztonságban van a Starlight-ban -, amin keresztül bántani tudnak. Na meg persze Jake.

Bár az utóbbi időben alig beszéltünk – leszámítva azt, mikor hajlottam a fájdalom kreálására, hogy a közelében lehessek -, eddig legalább láttam, hallottam a hangját. Ezzel szemben az elmúlt négy napban semmit sem hallottam róla. Bizonyára Chris-t értesítette a fejleményekről, de úgy tűnt a szöszi hallgatásba burkolózott, ahányszor felmerült barátja neve. És így, hogy nem láttam, nem hallottam a hangját, csak még nagyobb hiányérzetet keltett bennem.

Az érzéseimmel kapcsolatban még mindig a sötétben tapogatóztam. Tudtam, hogy valami köt hozzá, de hogy mi, arra képtelen voltam rá jönni. Vagy csak egyszerűen gyáva voltam, hogy bevalljam magamnak. Hiszen mi értelme, ha ő nem úgy érez, ahogy én? Én egyáltalán tudom, mit érzek? Valószínűleg igen, de túl fájdalmas lenne ezt bevallani, még magamnak is.

Mivel nem akartam az örökkévalóságig marcangolni magam úgy döntöttem, sétálok egyet. Felkaptam a szék karfájáról egy pulcsit és elindultam, hogy körbejárjak az udvaron. Figyeltem a diákok boldog arcát, ahogy épp családjukat vezetik körbe az iskolában, vagy éppen valami vicces sztorival szórakoztatják őket. Bár irigykedtem rájuk, bennem volt az érzés, hogy talán jobb, ha most egyedül vagyok.

Elgondolkodva léptem ki az iskola biztonságot nyújtó kapuján nem törődve a következményekkel. Egy kis részem talán bízott benne, hogy ha Jake megtudja mire vetemedtem – még ha nem is nagydolog -, visszarepül Los Angeles-be vigyázni rám. Meglepődve vettem tudomásul a következő percben, hogy alig pár méterrel előttem Mandy sétál. Kicsit visszább vettem a tempóból, hogy lemaradva követni tudjam. Hisz ki vetemedik olyasmire – rajtam kívül -, hogy ellógjon a családi napról, hogy a városban lófráljon? Ugye, hogy senki.

Lassan lépkedtem, mialatt próbáltam elvegyülni az emberek tömegében, nem veszítve szem elől megfigyelésem tárgyát. Követtem egészen a Rodeo Drive-re, ahol a sarki kisbolt bejárata előtt ugyanaz az ember várta, aki néhány hete a plázában. Megálltam a zebra túloldalán, és az egyik épület sarka mögül figyeltem a kissé ideges, veszekedni látszó párost. Mandy valamit nagy bőszen magyarázott a fáradt tekintetű férfinak, aki szemét dörzsölgetve bólogatott a lány mondanivalóját hallgatva. Miközben azt találgattam vajon miről beszélhetnek, ismerős hangokat hallottam a hátam mögül.

-          Hé, Bia! – ijedten fordultam a hang irányába, hogy aztán a felém közeledő Salem alakját pillantsam meg. Figyelmen kívül hagyva a két mellette álló idegent húztam magam mellé a sarokra.

-          Hallod miről beszélnek? – kérdeztem az érdekes látványt nyújtó páros felé. Salem pár pillanatig összehúzva tartotta a szemét, majd megrázta a fejét.

-          Túl sok a zaj, ami elnyomja a hangjukat. – csalódottan húztam el a szám. – Különben is, mit csinálsz te kint? – nézett rám - talán életében először – mérgesen. Vállat vontam.

-          Csak sétálok.

-          Egy fél napig nem tartom rajtad a szemem és elszöksz – emelte égnek a szemeit. – Ennek Jake nem fog örülni.

-          Kit érdekel Jake? – néztem rá összehúzott szemekkel. Talán tovább is vitatkoztunk volna, mikor a mellettünk állók egyike megköszörülte a torkát. Salem zavartan pillantott az ismeretlenekre, majd rám.

-          Ja, igen! Bianca, engedd meg, hogy bemutassam neked Reid-et és Rowent. Reid a bétám, valamint Rowennel együtt a legjobb harcosaim.

-          Hello – intettem kezemmel zavartam, miközben éreztem magamon vizsgáló tekintetüket. A Reid nevezetű srácnak zselézett szőke haja, szürke szeme és vad tekintete volt. Rowen vele ellentétben kisfiús arccal nézett rám és meglepetten tapasztaltam, hogy sok közös vonása van a falkavezérrel. – Rokonok vagytok? –néztem felváltva a két srácra.

-          Ja, uncsik – vigyorgott rám Rowen. Salem-re néztem, aki általában ilyenkor elsüt valami gagyi viccet – legalábbis szerintem -, de most nem is figyelt ránk. Összehúzott szemöldökkel nézett a zebra túloldalára. A zajok hangja mintha kissé csökkent volna, szóval megkockáztattam, hogy hallja Mandy-ék beszélgetését. Pár percig csendben álltam a három farkas mellett, de végül győzött a kíváncsiságom, és megszólaltam.

-          Miről beszélnek?

-          Rowen, kísérd vissza Biát a suliba. Reid, te velem jössz! – mondta rám se nézve. Rowen mellém lépett, de én tiltakozni kezdtem.

-          Nem megyek sehová – csattantam fel, mire végre Salem rám nézett – Mindenből kihagytok egy hülye jóslat miatt, amihez nekem van a legtöbb közöm, mégse csinálhatok senkit. Már megbocsáss, de Mandy-vel szemben nekem több erőm van, mint neked – vágtam a képébe dühösen. Salem pár pillanatig mérlegelte a dolgot, mielőtt megszólalt.

-          De semmi hülyeség – mondta végül.

-          Oké – vigyorogtam, mert megörültem, hogy legalább ő nem hagy ki valamiből.

Salem, mint falkavezér nagyjából felvázolta, hogy Mandy és ha jól hallotta – persze, majd pont ő nem hallja meg -, Preston két bizonyos alakhoz igyekeznek, hogy közöljék velük a fejleményeket. A páros, akiket eddig figyeltem azon veszekedtek mennyit mondjanak el a megtudott dolgokból, valamint Salem szerint Mandy hangjából azt vette ki, hogy valamiért zaklatott. Kis csapatunk - miután Salem úgy határozott -, követni kezdte Mandy-éket. A terv egyszerű volt. Meglessük hová tartanak, aztán később a srácok visszajönnek körülszimatolni. A terv megvolt, fantasztikusnak tűnt. Mekkora kár, hogy fuccsba ment. 

Legalább három háztömböt sétáltunk, mire elérkeztünk oda, ahová Mandy-ék tartottak. Én és Rowen megálltunk az egyik ház árnyékában, ahol nem voltunk feltűnőek, míg Salem és Reid körbementek, hogy majd onnan hallgatózzanak egy kicsit. Ezzel persze semmi baj nem lett volna, ha az ajtón nem azok lépnek ki, akik. Mandy és Preston megálltak egymás mellett az ajtóval szemben, amiről kopott a festék. Mandy a kezét az ajtóra helyezte és valamit csinált, mivel a következő pillanatban az kitárult előttük. Nem igazán tudom mit hittem, kit látok majd az ajtó mögött. De biztos, hogy nem őket.

Amikor a fényképen láttam őket barátságosnak tűntek. Mikor Salem elmesélte mit műveltek Jake-kel, dühös voltam. De most, ahogy figyeltem a szüleit, akiken az idő meg sem látszott döbbenetet éreztem. Nem tudtam felfogni, hogy ők azok, nem káprázik a szemem. És ami a legrosszabb volt, hogy nagyon úgy tűnt Mandy-t megviseli, hogy találkoznia kell egykori barátja szüleivel és információt kell átadnia feltehetőleg róla. És talán rólam is.