23.fejezet - Őrültekháza

Sziasztok!

Tudom, hogy nagyon régen jelentkeztem már új fejezettel, amit nagyon sajnálok.

Egyszerűen nem ment az írása...

Nem tudom, mennyien olvassátok még Bia és Jake történetét, de bocsánatot kérek tőletek, hogy csak így félbehagytam.

Nem tudom mikor várható új fejezet, de remélem hamarabb jön majd, mint a mostani, az előzőhöz képest!

Remélem vagytok még egy páran, akik örülnek az új fejezetnek!
Jó szórakozást, remélem tetszeni fog, és írtok nekem pár sort!

puszi, Clary

23.fejezet - Őrültekháza

 

Minden ember életében van egy mérföldkő. Ez lehet egy álom megszületése, egy ember megismerése vagy épp félreismerése. De lehet egy szerettünk halála is. Ha valakit elveszítünk, akit szerettünk, az a legrosszabb dolog a világon. Mikor már elvesztettük, csak akkor jövünk rá mennyit jelentett nekünk, hogy soha többé nem láthatjuk az arcát, vagy nem hallhatjuk a hangját. Ilyenkor az ember szeme előtt emlékek peregnek le, olyanok, amin egyszerre nevetne, mert annyira vicces volt, és egyszerre sírna, mert tudja, ilyen soha többé nem lesz. Ilyenkor az ember szívében megindul valami. Jobb akar lenni önmagánál, olyan, akire bárki büszke lehet, aki odafentről nézi.

Jake esetében ez más volt. Másnak kellett lennie, különben nem vágott volna olyan fejet, amilyet. Miután nem tudtuk kihallgatni Leona és Mandy beszélgetését visszajöttünk a suliba és jelentettük az igazgatónőnek, amit láttunk. Tudtuk, hogy felesleges lett volna bárkit is odaküldenünk, hiszen nyilvánvaló volt, hogy Leona sejti, hogy Mandy-t valaki követte, és nyilván mire odaérnénk az erősítéssel már csak hűlt helyüket találnánk.

Senki nem örült annak, amit látott, főleg nem én és főleg nem akkor, mikor megláttam Jake arcát. Az igazgatónő azonnal hazarendelte őt és a Dokit. Alig telt el egy nap és már itt voltak. A szobában jelenlévők közül senki nem mert megszólalni mikor megláttuk Jake-et, még az igazgatónő sem. Én jobbnak láttam megállni az egyik ablak melletti sarokban, hisz onnan kevésbé voltam észrevehető, ami bevallom jelen esetben nagyon szuper ötletnek tűnt. Jake tekintetét körbejáratta a jelenlévőkön, végül megállapodott rajtam. Egyszerre örültem – ezt bizonyította, hogy a szívem a torkomban dobogott -, és egyszerre rettegtem, főleg mivel az arckifejezése percről – percre érdekesebb formát vett fel.

-          Mit csinálsz te itt? – kérdezte színtelen hangon. Hát nem éppen ezeket a szavakat vártam volna attól, akit szeretek, de hát ő Jake, aki ellökött magától, szóval majd csak túlélem.

-          Állj le, Jake – szólalt meg Salem, aki alig állt tőlem két méterre.

-          Megmondtam, hogy vigyázz rá – villant Jake szeme barátjára.

-          Elég lesz – lépett Doki a két srác közé. – Elmondaná valaki, pontosan mi folyik itt? – kérdésére az igazgatónő kihúzta magát, és felszegett állal megköszörülte a torkát.

-          Talán jobb lenne, ha leülnél – pillantott az igazgatónő Jake-re. Miután a fiú nem mozdult a helyéről, az igazgatónő zavartan folytatta – Sajnálom, hogy visszarángattalak titeket, de a helyzet kezd bonyolult lenni. A szüleid… - figyeltem, ahogy Jake keze ökölbe szorul, ami nyilván az igazgatónő figyelmét sem kerülte el, mert kijavította magát -, Leona és David itt vannak. Manhattanben. – Pár percig mindenki csendben volt, Jake és Doki emésztették a hallottakat, mi a többiek, pedig türelmesen vártunk. Az elejétől kezdve tudtam, hogy valamikor robbanni fog a bomba, nem csak Jake-ben, de bennem is, de amire számítottam, az biztos nem az volt, hogy a többiek egyenesen a páholyból nézik majd.

-          Mi köze neki ehhez? – kérdezte dühösen Jake az igazgatónőtől, miközben rám mutatott.

-          Bianca követte Mandyt. A szüleiddel találkozott és…

-          Megmondtam, hogy nem mehet ki az iskolából – csattant fel idegesen – Egyetlen egyszer kérek valamit…

-          Fejezd be – szólaltam csendesen, de talán ez jobban hatott, mintha kiabáltam volna. – Nem ők tehetnek róla. Kimentem, mert ki akartam menni. Ennyi.

-          Ennyi? – visszhangozta rám nézve – Gondolsz egyet és kisétálsz a kapun? Te vagy az egyetlen, aki meg tudja állítani őket és vagy olyan felelőtlen, hogy eléjük dobod magad?

-          Mert neked kell döntened az életemről? – csattantam fel most már én is – Ha te azt mondod nevessek, nevetnem kell?  Ez az én életem, az én döntésem. Ha rosszul döntök, azért nem másokat kell hibáztatnod és főleg nem neked kell megítélned. Igen követek el hibákat az ég szerelmére ember vagyok, világos? Nem beszélhetsz, úgy rólam mintha itt sem lennék, és nem dönthetsz helyettem az én életemről. Ezt az egyet nem veszed el tőlem – halkítottam le a hangom.

-          Ha felelőtlen vagy és gyerekesen viselkedsz, akkor kell valaki, aki dönt helyetted.

-          És az pont te leszel? – kérdeztem miközben a szemébe néztem. Elléptem az ablak mellől és elé sétáltam – Te mondod nekem, hogy gyerekesen viselkedek? Éppen te? Aki fut a problémái, az érzései elől? Te akarod nekem megmondani, hogy mit tegyek vagy mit érezzek? Nem fogod az én életemet irányítani, csak mert te félsz a sajátodtól.

-          Elég volt, srácok – szólt közbe Doki halkan, de figyelmeztetően. – Bianca felelőtlen voltál amiért egyedül elhagytad az iskolát. Szerencsénk, hogy Salem megtalálta, ugye Jake?

-          Semmit nem tudsz rólam – nézett rám dühösen Jake.

-          Klassz. Kvittek vagyunk – feleltem rá sem nézve, és kisétáltam az irodából.

***

-          Szóval.

-          Szóval?

-          Szóóóval…

-          Szóval mi, Kelly? – mordultam rá idegesen barátnőmre. A szobában feküdtünk az ágyamon, egészen eddig síri csendben. Mivel nem akartam semmire és senkire gondolni – főleg nem Rá -, a falon lévő repedéseket bámultam, miközben a hasamon fekvő Kelly hajával babráltam.

-          Szóval elárulod vége mi ez az egész pontosan köztetek? – kérdezte halkan.

-          Mintha Chris- szel ezt nem beszéltétek volna át legalább százszor – forgattam a szemem, nem mintha látta volna.

-          Tudom csak… úgy érzem nem törődöm eleget veled – rágcsálta idegesen a szája szélét.

-          Viccelsz? – néztem rá meglepetten. Feljebb tornáztam magam az ágyon félig ülő pozícióba, és rá néztem. – Kelly te vagy a legjobb barátnőm, tudod igaz? És az, hogy sok időt töltesz Chris- szel, ezen nem változtat. Jelenleg Jake az egyetlen olyan dolog az életemben, akin nem tudok és talán nem is akarok megbirkózni. Az, hogy erről nem beszélek neked minden pillanatban nem azt jelenti, hogy ne tudnám, hogy számíthatok rád. Egyszerűen csak úgy érzem, előbb magamban kell helyre tennem a dolgot, mielőtt hangosan kimondom.

-          De ugye tudod…

-          hogy számíthatok rád? Persze, hogy tudom. És sajnálom, hogy mostanában olyan vagyok, mint…

-          … mint egy zombi? – segített ki az ajtóban megjelenő Izzy.

-          Nem pont erre gondoltam, de kösz – dobtam meg az egyik díszpárnával.

-          Nem mintha meg akarnám zavarni ezt a drámaira sikerült beszélgetést, de a Doki látni szeretne.

-          Megyek – mondtam egy sóhaj kíséretében, és kikászálódtam az ágyból.

***

-          Ez baromság – mondtam ki az első dolgot, ami eszembe jutott. – Nem mintha meg akarnálak bántani – fordultam Rowen felé, aki szintén az irodában tartózkodott -, de semmi szükségem testőrre.

-          Ami azt illeti, a kis magánakcióddal éppenséggel az ellenkezőjét bizonyítottad be.

-          Nincs valami jobb dolgod? – kérdeztem ingerülten Jake-től.

-          De, ami azt illeti lenne, csakhogy a te kis pitiáner ügyeiddel kell foglalkoznom.

-          Milyen nagylelkű vagy, hogy képes vagy a szabadidődet feláldozni miattam – kaptam a szívemhez a kezem. – Kár, hogy senki nem kért rá.

-          Elég már – morrant fel Salem – Úgy marakodtok, mint két ötéves.  Nem tudnátok éretten viselkedni?

-          Nos, mondanám, hogy kérdezd meg Biancát – kezdte lassan Jake -, de félő, hogy bedurcizna és elrohanna.

-          Na mert másokat megfektetni a gyengélkedőn tényleg nagyon érett viselkedésre vall.

-          Hogy micsoda? – szólt közbe az igazgatónő, és kidülledt szemekkel Jake-re nézett. – Jól hallottam fiatalember? – bökött ujjával Jake felé.

-          Féltékeny vagy? – kérdezte Jake figyelmen kívül hagyva az igazgatónő kérdését.

-          Menj a francba – feleltem színtelen hangon. Mielőtt Jake bármi mást mondhatott volna – ami amúgy is elég nehéz lett volna, mert az igazgatónő a helyes viselkedésről, meg az erényről papolt neki -, éles hang hasított a levegőbe.

-          Elég legyen már! – kiabált Salem teljesen kikelve magából – Van fontosabb dolgunk is annál, hogy ki kivel hol mikor, oké? Te – bökött idegesen Jake felé – ha annyira nem érdekelne, mi van Biancával, már rég itt sem lennél. Te pedig – bökött most felém, aztán elgondolkodott – csak csend. – Pár pillanatig néma csend volt, amíg Rowen meg nem szólalt.

-          Öregem nem is mondtad, hogy itt ilyen őrültekháza szokott lenni.