11.fejezet - Titokban veled?

Sziasztok! Köszönöm az előző fejezethez írt két kommentárt lányok :)
Remélem tetszeni fog nektek a fejezet, nagyon parázok, hogy sikerült!
Kérlek, írjatok nekem néhány megjegyzést *bociszemekkelnéz*
Jó olvasást!
puszi, Clary



11.fejezet - Titokban veled?

A hétfő ugyanolyan átlagosan kezdődött, mint minden eddigi nap. Az ébresztőre keltünk, lezuhanyoztunk, felöltöztünk, beledobáltuk a táskába a cuccokat, amik mára kellettek, és mentünk is. De ma reggel valami más volt. Kelly kivirultabb volt, mint eddig valaha, csak úgy ragyogott a szeme, féltem, hogy a végén akaratlanul belém csap a villám. A másik meglepő dolgot én produkáltam, amit természetesen barátnőm is észrevett.

-          Bia, te dúdolsz – méregetett vádlón, s lenézett rám, ahogy a szekrényben túrtam végig a ruhák közt.

-          Iiigen, úgy néz ki – feleltem értetlenül. Most mi van?

-          Te sosem dúdolsz ok nélkül – mondta, és leült az ágyra. – Hallgatlak. Mi történt?

-          Na, jó, lebuktam – mosolyogtam kedvesen. – Az igazság az, hogy azért dudorászok ok nélkül, mert eddig nem dudorásztam ok nélkül, és eldöntöttem, hogy most dudorászni fogok ok nélkül.  –vigyorogtam barátnőmre, aki csilingelő hangon felkacagott.

-          Beteg vagy – rázta a fejét nevetve, én pedig nyelvet öltöttem rá.

Hosszú keresgélés után ráakadtam a kedvenc koptatott farmeromra, hozzá pedig felvettem egy egyszerű pólót. Mivel odakint úgy szakadt, mintha dézsából öntenék, magamra kaptam egy fekete-fehér mintás kapucnis pulcsit, és felkötöttem a hajam. Mindezt még mindig dudorászva. Talán Kelly-nek igaza volt, beteg vagyok.

Ha már Kelly-nél tartunk kicsit frusztrált voltam miatta. Nagyon örülök a boldogságának, Chris-el tényleg nagyon aranyosak, de egész este azt hallgatni, hogy az a szőke fiú mennyire cuki, ahelyett, hogy békésen aludnék… Abban a percben sok jelző elhagyta volna a számat vele kapcsolatban, de a cuki még véletlenül sem szerepelt benne.

Aztán reggel újabb meglepetésként – na, jó, nyilvánvaló volt, hogy ez lesz -, Chris várt minket az ajtóban. Nem akarok én rosszmájú lenni, sem goromba, de keveset aludtam, ami az ő hibájuk. Ezért van az, hogy a fejemben őket szidom. Halvány mosollyal az arcomon sétáltam mellettük, míg ők arról beszéltek, hogy Chris kijavította a kilencedikesek Hogyan öljünk meg egy vérszomjas vámpírt? – című dolgozatukat. Ámen.

Legszívesebben visszaszaladtam volna a szobámba, és ki sem jövök onnan egy évig – talán kettő – mikor az ebédlőbe lépve megpillantottam Jake-et. Nem hittem, hogy itt lesz, hisz eddig sosem láttam őt a reggelinél, főleg nem ennyire dögösen. Jézusom, már megint mire gondolok…

Éreztem, ahogy az arcom lassan lángolni kezdett, mikor már több mint fél perce csak bámultuk egymást, és az sem tett jót, mikor Lisa mellettem elhaladva kuncogni kezdett. Ez kicsit segített, visszatértem a valóságba, és elkapva róla a pillantásom követtem a gondolatolvasó lányt. Ez annyira béna volt… - gondoltam magamban.

Szerintem cuki – hallottam Lisa hangját a fejemben, mire szúrósan ránéztem. – Jó, jó vettem, kiszállok a fejedből. Bocsi, de megszokás.

Próbáltam a beszélgetésre koncentrálni, de az-az igazság, hogy nem ment. Akaratlanul is pillantottam egyre többször a felé a bizonyos asztal felé, és legtöbbször Jake mosolygós arcába bámultam. Ilyenkor persze paprikavörös arcomat lehajtottam, és lejjebb csúsztam a székemen. Az egyik ilyen pillantás után Chris felé pillantottam, aki mindent tudó mosollyal nézett vissza rám.

 

-          Ez nem… - kezdtem, de félbe szakított.

-          Ti tudjátok – mondta, de a szemében öröm mellett aggodalmat is láttam, de nem jöttem rá, az vajon kinek is szól. – Ez a tiéd – mondta, azzal a kezembe nyomott egy kisebb cetlit. A papírja gyűrött volt, s mikor kinyitottam kicsit maszatos szavak álltak rajta: Titokban velem? Gyere a tisztásra kettőkor. Jake

Tisztában voltam azzal, hogy Chris és Jake is a szemével éppen engem vizslat, a reakciómat várva, ami nem volt más, mint az arcomra kúszó mosoly, és heves szívdobogás. A következő pillanatban valaki kikapta a kezemből a papírt.

-          Ez mi? – kérdezte Mason, de mielőtt elolvashatta volna, kivettem a kezemből, és zsebre tettem.

-          Nem illik más magánéletében turkálni – mondtam kötekedve, és ma már másodjára nyújtottam ki a nyelvem valakire.

-          Oké, mindegy. Hölgyeim és uraim dobpergést kérek – mindenki némán bámult a fiúra, aki most jött, s mikor pár pillanatnyi csend után rájött, hogy a dobpergés elmarad egy csalódott sóhaj után helyet foglalt. - Az a hír járja, hogy Jake Miller, a bál estéjén lelépett egy itt tanuló diákkal. Többen azt állítják, hogy miután eltűnt, látták enyelegni Mandyt és Aaront. - Jake, bizonyára mindent elmondott Chrisnek, mert még ki se nyitottam a szám, a szöszi már megszólalt.

-          Bárki is volt az a csaj, szerintem Jake jól tette, hogy lelépett. – mondta, egy kacsintás kíséretében.

Ezek után a napom esélytelenül telt. Az órák, amiknek alig vártam, hogy vége legyen, most sokkal hosszabbnak tűntek, az én türelmem viszont rohamosan csökkent. Minden percben az órára néztem, és a mutatóval együtt doboltam az ujjaimmal a padon, sokszor mások idegeire menve ezzel.

Többnyire csak az utolsó órán nyugodtam meg, az ugyanis rajz volt. Imádtam rajzolni, és egy egész pici tehetségem volt is hozzá. Tény, hogy az emberábrázolás nem ment annyira, de gyakorlat teszi a mestert, vagy nem?! Mrs. Clarp a rajtanár szerint szép lett a „művem”. Egy táncoló párt rajzoltam, akik az erdő sűrűjének takarásában vannak, és egyiküknek sem látszik tisztán az arca. Na, igen, ennyi erővel a homlokomra is felírhattam volna, hogy én vagyok az a lány, akivel a népszerű Jake Miller eltűnt. Mindegy.

Az ebédet kihagytam, mivel egyáltalán nem voltam éhes. Tekintettel arra, hogy kettőkor titkos találkozom lesz, megcsináltam a holnapra feladott házit, ami fél kettőig lekötötte a figyelmem. Miután elkészültem összepakoltam a cuccokat, amik holnapra kellenek, sőt, hogy a figyelmem lekössem kitakarítottam a szobában, és szépen behajtogattam a ruhákat a szekrénybe. Mivel amúgy is türelmetlen típus vagyok, már kettő előtt elindultam a megbeszélt találkozóhelyre. A folyosó kihalt volt, hiszen az ebédszünet még korántsem ért véget, épp ezért volt könnyű kiszúrnom egy beszélgetés foszlányait.

-          És mikor találkoztok? – a fiú hangja ismerős volt. Nem sok időmbe telt rájönni, hogy ez Aaron.

-          Azt mondta, hogy szerdán, a Japanese Village Plaza-ban délben. – mondta Mandy.

-          Hogy fogsz ellógni? – hallottam meg ismét a fiú hangját.

-          Nem tudom. De arra gondoltam, hogy talán magammal vinném Jaket. Talán mégis csak a mi oldalunkra állna. – Mandy hangja, szinte sóvárgó volt. De csak szinte.

-          Te is tudod, hogy nem állna az oldalunkra. Nem tehetsz ki veszélynek mindenkit Jake miatt. –Aaron hangja idegesen csengett.

Összevont szemöldökkel álltam az ajtó előtt, és arra gondoltam, hogy igen, határozottan Mandy is benne van abban a bizonyos harcban. Kíváncsi vagyok, mennyit tudnak ezek David és Leona tervéből. Szerintem nem eleget.

Hallgatózásomnak egy magas sarkú cipő kopogása vetett véget. Elsiettem a résnyire kinyílt ajtó előtt, mielőtt valaki(k) észrevehettek volna. A folyosón bekanyarodott Gloria, az óvszeres lány, s mikor ez eszembe jutott, akaratlanul rávigyorogtam a lányra, miközben elmentem mellette.

A kapucnimat a fejembe húzva léptem ki a sáros udvarra. A talpam alatt besüllyedt egy kicsit a vizes föld, és cuppogó hangokat adott ki a cipőm, miközben próbáltam nem elesve elsétálni a tisztásig. Az eső úgy szakadt még mindig, mint akinek nincs jobb dolga, de én egy cseppet sem bántam, hisz imádtam, ha esik.

A rétre kilépve egyből megláttam őt. Barnás fekete hajából csöpögött a víz, amitől csak még sötétebbnek látszott a haja. Bár szakadt az eső, egy szál – rááldásul feszülős – pólóban volt, és a már jól megszokott fekete nadrágban ült a padon, összekulcsolt kezekkel, és nézett maga elé. Mikor elé értem, mosolyogva nézett rám. Leültem a pad korlátjára, a lában pedig feltettem a padra. A kezem, a pulcsim zsebébe süllyesztettem.

-          Nem fázol? – szaladt ki a számon. Egy elégedett vigyorral nyugtázta, hogy nagyon is megnéztem magamnak.

-          Fogd meg a karom. – bár nem tudtam miért, de tettem, amit mondott. Ahogy a bőréhez értem, az első, amit éreztem, egy egészen apró áramütésszerű bizsergés volt. Aztán rájöttem, a titkára. Meglepetten néztem rá.

-          Mindig ilyen forró a bőröd? – bukott ki belőlem.

-          Pénteken, mikor veled táncoltam forró volt?  – mosolygott csibészesen.

-          Nem. – néztem rá meglepetten. – De akkor… - és elakadtam.

-          Csak ha esik. – árulta el a titkát.

-          Oh. – ennyit tudtam kinyögni.

-          A suliban pletykálnak – csúszott ki a számon megint egy hülyeség. Hajrá Bianca, közel jársz hozzá, hogy totál idiótának nézzen.

-          Tudom, hallottam. – zárta rövidre. – És téged ez…

-          Engem ez mi? – fordítottam felé a fejem.

-          Téged ez nem zavar? – vonta fel a szemöldökét. Nem tehetek róla, de megint végignéztem rajta. A szempillájáról csöpögtek az esőcseppek.

-          Csak annyit tudnak, hogy valamelyik tanulóval. – vontam meg a vállam. – Azt nem, hogy kivel.

-          De előbb- utóbb ki fog derülni. Akkor zavarni fog? – megőrülök. Nem hiszem el, hogy miért kell állandóan ilyen szexis vigyorra húzni a száját. Na, állj, mi van? Miket zagyválok itt össze? Úristen 911…

-          Nem nagyon érdekel, mit gondolnak rólam mások. – néztem a szemébe.

-          Ennek örülök – vigyorgott, mint mindig, amit egy halvány mosollyal viszonoztam. – Akkor elmondod? – kérdezte, de a tekintete ezúttal komor volt.

-          Mit? – néztem rá meglepetten.

-          Hogy mi a baj. A barátok elmondják a másiknak, nem? - megint mosoly. Megint agyhalál.

-          Kérdezhetek valamit? – váltottam hirtelen témát, nem gondolva a Mandy ügyre. Apró bólintással válaszolt. - Ezt mindig el fogjuk játszani? – látszott rajta, hogy nem érti, mit kérdezek. – Chris mindig a kezembe fog nyomni egy cetlit, hogy mikor találkozunk itt?

-          Miért ennyire bejön, ha egy srác, cetlikkel bombáz téged? – kérdezte vigyorogva. – Tudod, nem kell így puhatolózni, elég lenne, ha megkérnél rá, ha ennyire élvezed. – vigyorgott tovább. Ezen már nekem is nevetnem kellett.

-          Hülye vagy. – ráztam a fejem nevetve.

-          Na, de most komolyan. Lenne még egy kérdésem. – Jake, az előző vigyorát visszafojtva türelmesen várt. – Tudod, hallottam dogokat. – haboztam. – És egyik ilyen dologban sem szerepelt, hogy te lányokkal barátkozol. És az érdekelne, hogy…

-          Hogy veled össze akarok-e jönni, vagy, hogy, miért pont a te barátod akarok lenni? – a mondat első felénél gúnyos volt a hangja.

-          Miért pont én? – rágcsáltam az alsó ajkam. Kelly szerint, ez az egyik, legidegesítőbb szokásom. Azt már nem mondta meg, hogy mi a másik…

-          Mikor veled vagyok… - kereste a szavakat. – olyankor más vagyok. Olyankor nem érzek késztetést, hogy rámásszak egy lányra, vagy nem kell titkolnom, azt, aki vagyok. Itt mindenki úgy ismer, mint a srácot, akinek a legjobb élet jutott, tele csajokkal meg minden mással, de ez nem igaz. Sokan azt hiszik így van, pedig nem. És mikor veled vagyok olyankor – elfordította a fejét, és a tavat nézte – olyankor magamat adom.

-          És mások előtt miért nem mutatod meg, hogy milyen vagy igazából? – kíváncsi voltam.

-          Hülyén hangzik, és tudom, hogy szemétség, amit mondani fogok, de egy részem élvezi, hogy ilyennek látnak, mert néha szeretek belecsöppeni ebbe. Néha jól jön, hogy minden csajt megkaphatok a suliból. – vigyorgott a képembe.

-          Remélem, ezzel nem azt akarod mondani, hogy úgy gondolod, hogy fiúnak nézel, vagy transzvesztitának. – vicceltem el a dolgot.

-          Ezt az egészet beveszem annak, hogy nem bízol bennem. – mondta komoly hangon Jake.

-          Miért, te minek nézel engem? Hogy olyan vagyok, mint a suliban az összes többi csaj, aki majd oda megy hozzád, és azt mondja neked, hogy feküdj le velem, Jake? Ezt várod? – a hangom nyugodtnak tűnt, és furcsa, de az is voltam.

-          Ne forgasd ki a szavaimat, Bianca. – nézett mélyen a szemembe.

-          Nem Jake, én csak tisztázom a dolgokat. Miből gondolod, hogy olyan vagyok, mint az összes többi csaj, akit megkaptál, hm? – a hangom inkább kíváncsiságot tükrözött nem dühöt. Pedig dühösnek kellett volna lennem. De nem voltam.

-          És egyáltalán ki mondta, hogy meg akarlak kapni? – csattant fel. Összerezzentem, úgy megijedtem. Az agyam kattogott, míg a mondat a fejemben a helyére került. – Vagy csak azért volt ez az egész, hogy ágyba vigyelek, hm? – furcsa volt, hogy Jake ilyeneket mondd, én mégis nyugodt maradtam. Pedig ilyenkor már rég tombolok.

-          Miért, ezt gondolod? - Lehunyt szemmel éreztem, ahogy a hideg cseppek elérik az arcomat, és végigfolynak rajta, egészen a nyakamig.

-          Én nem ezt gondolom. – mondta Jake, miközben én még mindig csukott szemmel mosolyogva élveztem, ahogy az esőcseppek súrolják az arcom, és végigfolynak, le egészen a nyakamig. – Ne haragudj, Bianca. – mondta Jake.

-          Csak Bia. – néztem le rá mosolyogva. – Nem rajongok érte, ha a teljes nevemen szólítanak.

-          Pedig gyönyörű neved van. – mondta Jake. Beharaptam az alsó ajkam. Valaki igazán diliházba zárhatna… - Mennünk kéne. Szét fogsz fagyni. – nézett végig rajtam. És tényleg. Most vettem észre, hogy remegek a hidegtől. Furcsa, hogy fel se tűnt.

-          Okéé – mondtam felállva a padról.