20.fejezet - Jóslat

20.fejezet - Jóslat

"Az élet rövid ahhoz, hogy eljátszunk egy szerepet, amit saját magunk vagy a környezetünk ránk erőltet. Élni kell amíg lehet és megpróbálni önmagunk lenni, nem pedig az, akit mások elvárnak tőlünk..."

Az irodában síri csend honolt. Próbáltuk kitalálni ki idézhette elő az álmot, felidéztem a történteket, hallgattam Kirova zagyválását arról, hogy óvatosabbnak kéne lennem mindezt úgy, hogy Jake ott állt tőlem három méterre. Megmutattam az idióta cetlit, amit a farzsebemben találtam, de az sem vezetett sehová, mivel azt is csak nyomtatták. Szóval azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy ez az egész egy rohadt nagy szívás. Talán ami egy kis erőt adott nekem az Kelly volt, aki a jobbomon ült és megállás nélkül szorongatta a kezem jelezve, hogy ő mellettem van.  Mrs. Hill elgondolkodva nézett maga elé, miközben ujjai az asztalon doboltak kicsalva belőlem valami mélyről jövő ingerültséget. Legszívesebben ráordítottam volna, hogy hagyja már abba, de visszafogtam magam.  Ujjaimmal a karfán doboltam, szemem ide-oda járt a világos szobában. Azon gondolkodtam miért ennyire nehéz minden? Mire észbe kaptam új suliba kerültem – egy pont az univerzumnak. Eltávolodtam a legjobb barátnőmtől, megismertem rengeteg embert, köztük Jake-ket megszámlálhatatlanszor kerültem bajba, és érzem, hogy valami van még itt, csak nem akarják, hogy tudjak róla.

-          Mit akartál mondani? – fordultam fejemmel hirtelen Jake felé. Emlékszem, úgy volt, hogy valamit mondani akart nekem, mielőtt ez az egész történt. A srác most kelletlenül felém fordította a fejét, és kérdőn nézett rám. – Mielőtt ez az egész történt. Beszélni akartál valamiről – feleltem zavartan, egyre jobban halkítva a hangomon.

-          Biztos semmi komoly – hadarta Mrs. Hill feltűnően gyorsan. Hallottam, ahogy Salem morogni kezd.

-          Egyszer úgy is el kell mondaniuk neki – morogta dühtől lángoló szemekkel.

-          Hát jó – figyeltem, ahogy az igazgatónő erőtlenül lerogy a szélébe, majd felém fordul.

-          Hallottál már a leszármazottak bosszújáról? – a név elég érdekesnek hangzott ahhoz, hogy felkeltse kíváncsiságomat és mozgolódni kezdjek a székemben. Kelletlenül megráztam a fejem, miközben a magyarázatra vártam.

-          Bizonyára hallottál már Leona-ról és David-ről, na meg a tervükről – aprót bólintottam, miközben vártam, hogy mi lesz ennek az egésznek a folytatása, és mi köze hozzám. – Réges régen élt egy lány, aki a mondák szerint látta a jövőt. Különleges képessége volt, más, mint a többi mondinak. Ő a szeretetével képes volt mindenkit meggyógyítani, bármilyen súlyos is volt a seb. Esélyt kapott, hogy bárkit meggyógyítson, kivéve magát. Ez a lány nem csak emiatt volt különleges, sokkal inkább azért, mert egyszerre több ereje is volt.  Tudott bánni a növényekkel, köztük érezte otthon magát. megjósolta, hogy egyszer a leszármazottja legyőzi a bukottakat és meggyógyítja a sebesülteket. Ez a lány Aisha volt, az Istennőnk. – halkult egyre Mrs. Hill hangja.

-          De mi köze nekem ehhez? – kérdeztem értetlenül.

-          Te vagy Aisha leszármazottja, Bianca.

***

Igazából ez egyfajta öt éveseknek szóló játék volt. Emlékszem, mikor kicsi voltam mindig virágszirmokat tépkedtem, miközben azt mondogattam magamban szeret, nem szeret. És most, ennyi idősen ülök a padon, miközben virágszirmokat tépkedek, és azt mondogatom magamban, hogy én vagyok, nem én vagyok. Vajon ez az egész direkt lett elrendezve? Hogy figyeljenek, hogy lássák én vagyok-e, hogy megvan-e az a bizonyos gyógyítói képességem? Vajon Doki tudta? Na és Kelly? Bizonyára Chris tudott róla és mivel ők együttvannak nyílván elmondta neki. De ha Kelly tud ott róla, miért nem mondta el?

Idegesen hajítottam a megmaradt virágot a vízre, miközben figyeltem, ahogy úszik a tükrén. Kezem ökölbe szorítottam, s próbáltam kipislogni, kitörni készülő könnyeimet. Jake, Jake, Jake, Jake! Miért most hagysz itt? Miért csinálta ezt velem mindenki? Az ajkamba haraptam megakadályozva egy kitörni készülő hangos sikítást, amivel nyílván mindenkire csak a szívbajt hoztam volna. Öklömmel a padra ütöttem, de még a fájdalmat sem éreztem, a hangos reccsenés után. Csak némán néztem a tavat, ami velem ellentétben annyira nyugodt és békés volt.  Becsapottnak, elárultnak éreztem magam.

-          Jobb lesz – szólalt meg balomról egy bársonyos hang. A szívem kétszer gyorsabb ütemre kapcsolt, a levegő néhány pillanatig a tüdőmben rekedt.

-          Mondja ezt a srác, aki jót röhög a hátam mögött és otthagy a legnagyobb szar kellős közepén – mondtam, indulatosan. Tudtam, hogy hangom csepeg a gúnytól, de nem érdekelt. megérdemelte, hiszen úgy éreztem elárult, kihasznált és eldobott.

-          Tudod, hogy ez nem igaz – szólt lágyan.

-          Nem, nem tudom – néztem mérgesen Jake-re. Komolyan azért jött ide, hogy még jobban belém rúgjon?

-          Attól, hogy hisztizel, még semmit nem oldasz meg. – végig sem gondoltam mit teszek. Mire feleszméltem a kezem az arcán csattant, és én ezt egyáltalán nem bántam. Elegem volt, hogy mindig játssza a mártírt, hogy neki soha semmi nem jó. Igen, a szülei rohadékok azért, amit vele tettek, de ezért nem az egész világot kéne hibáztatni.

-          Mégis mit tudsz te erről? Mindenkit ellöksz magadtól, csak azért mert a szüleid olyanok amilyenek? Na és akkor mi van? Én nem kellettem a szüleimnek igen tudom milyen érzés, de élem tovább az életem és tűröm, hogy egy barom, mint te szórakozzon velem, csak mert ő épp játszani akarja a mártírt. Hát tudod mit? Nem kell, hogy szórakozz velem. Van elég bajom nélküled is szóval cseszd meg Jake Miller! – kiabáltam kikelve magamból.

-          Befejezted? – kérdezte színtelen hangon pár perc elteltével.

-          Be – bólintottam csendesen, mikor felfogtam, miket mondtam neki. Bűnbánóan néztem rá, és már nyitottam a szám, hogy mondjak valamit, de ő megelőzött.

-          Idővel megtanulod, hogy ha valakit közel engedsz magadhoz mindenkivel rosszat teszel főleg magaddal. Megvethetsz, azért amit csinálok vagy mondok, de védem magam. Nem hagyom, hogy bárki vagy bármi a szívem közelébe férkőzzön. Főleg ha az te vagy.