Vajon létezik-e a szőke herceg fehér lovon? És ha igen,
mindenkinek jut egy, vagy csak azoknak, akik méltóak rá? Egyáltalán ki dönti
el, ki méltó rá, és ki nem? Ha a Földön van igazság – márpedig sajnos azt
veszem észre, hogy többségben nincs -, akkor valahol mindenki számít valakinek.
És ha ez nem lenne elég, még ott van az is, hogy sosem tudhatod, hogy épp kit
bántasz meg, és ezzel mennyire veszíted őt el. És ez a legborzalmasabb az
egészben. Néha nem tudom ki vagyok valójában. Szégyellem bevallani másoknak,
hogy milyen vagyok, mert tartok tőlük, a véleményüktől. Az emberek ugyanis
gonoszak, és ott rúgnak beléd, ahol érnek. És küzdhetsz azért, hogy
megváltozzon körülötted az élet, hogy te megváltozz. Én már belefáradtam ebbe.
Elegem van, hogy olyannak néznek, aki nem vagyok. Az emberek csak
keresztülnéznek egymáson, sosem látják meg a másikban a jót. És ha senki nem
keresi, akkor hol találjuk meg?
…A napok egyhangúan teltek. Szoktam a
gondolatot, hogy valamiféle jóslat megtestesítője vagyok, miközben Jake-en
kívül mindent és mindenkit kizártam magam körül. Na, nem mintha a fiúval az óta
is beszéltem volna. Úgy került engem mintha leprás lennék, ami persze
borzalmasan rosszul esett, de ezt nem mutattam. Bár nem beszéltünk tudtam, hogy
visszatért régi jó életmódjához, miszerint a csajokat csak megfektetni kell,
szóval mondhatnám azt is a vagány pasi visszatért. Valakinek rossz hír,
valakinek jó. Amúgy köszöni szépen jól van. Legalábbis Chris szerint elég hamar
felépült a sérüléséhez képest. Ezek mellett mindennap ellenőrzésre jártam. Hogy
ez mit takar? Valamiféle erőfelmérés volt, ahol megállapíthatják mennyi erőmet
használtam egy bizonyos nap, mennyi energiát használtam fel és az enyémen kívül
használtak-e erőt az aurámon belül. Hülyén hangzik? Szerintem is. Nem tudtam,
tulajdonképpen az a céljuk, hogy megtudják jelentkezett-e az a bizonyos
gyógyítási erőm vagy esetleg az érdekli-e őket, hogy valaki próbált-e megölni
az elmúlt alkalom óta.
Bár viccesen hangozhat, sőt mások őrültnek is
nézhetnek, de fura dolgokat csinálok. Tegnap például megvágtam a karomat egy
késsel. Hogy miért? Nos, a válasz pofon egyszerű. Jake azt mondta, attól, hogy
már semmi közünk egymáshoz, még védelmezni fog. Nem tudom, mikor lépett elő
nálam ez a fajta Jake függőség, de foggal körömmel harcolni fogok azért, hogy
ha legalább pár percig is, de mellettem legyen. Kellett, hogy biztonságban
érezhessem magam mellette, hogy érezzem az orromban az illatát, hogy lássam
azokat az éjfekete szemeket. Igen, talán illik rám a zavarodott jelző. De azt
hiszem bárki, akinek lehetősége nyílik arra, hogy egy olyan emberrel lehet – ha
csak egy kis időre is – akit mindenkinél közelebb érez, magához azt tenné, amit
én teszek.
Hallottam a közeledő léptek hangját, de nem
volt kedvem megnézni, hogy ki az. Helyette elképzelem, hogy Jake leül mellém, a
vállamra teríti a fekete bőrdzsekijét és azt mondja, nem kéne ilyen hidegben,
ennyire sötétben kint ülnöm egyedül a padon. És pont ezért nem nézek fel.
Tudom, hogy reménykedek, hiszen ezt a kétszeresével verő szívem is
megmondhatja, és mégis nem akarom összetörni az álmaimat. Néha túl nehéz a
valóságban élni.
Csak néztem a kis tó feketés víztükrét, amin
a Hold bársonyos fénnyel csalogatta a benne úszkáló halakat. Érzékeltem, hogy
valaki leül mellém, de nem foglalkoztam vele. Tény, hogy mostanában elzárkóztam
mások elől, de azt hiszem, ez most kellett egy kicsit. Kezdtem úgy érezni, hogy
nem bírom ezt tovább. Könnyeim némán peregni kezdtek az arcomon, amit egészen
addig észre sem vettem, amíg valaki le nem törölte őket az arcomról. Hirtelen
kezdtem el sírni minden miatt. Amiért Jake így bánik velem, amiért így hátat
fordítottam a barátaimnak, hogy nem küzdök valamiért, ami mások szerint jó.
Hogy szerintem az volt-e? Fogalmam sincs. Nem érdekeltek a dolog miértjei, vagy
hogyanjai. Legalábbis nem akkora mértékben, hogy felülmúljon más fontosabb
dolgokat az életemben. Fáradtnak éreztem magam mindenhez. Lassan már arra sem
volt erőm, hogy a külvilág felé azt mutassam, jól vagyok.
-
A
könnyek néha segítenek, ha fáj – a hangra a mellettem ülőre pillantottam. Még
sosem láttam itt ezt a nőt, de kíváncsi voltam rá. Derékig érő, hullámos barna
haja volt, szemei csoki barnák. Úgy harmincötnek saccoltam volna. Kezén egy
gyűrűt csavargatott, miközben beszélt. -
Néha viszont egyszerűbb kibeszélni magadból.
-
Ki maga?
– tudom, hogy rettentően bunkó voltam, de hé! Ha egy idegen nő odajön hozzám
–ráadásul egy elkerített iskola területén -, és úgy beszél, mintha tudná az
összes gondom, az gyanús.
-
Nem az a
fontos én ki vagyok, Bianca – mosolygott rám szelíden. – Az a lényeges, hogy
tudd, te ki vagy.
-
Fogalmam
sincs, ki vagyok – fordítottam fejem a tó felé.
-
Ne úgy
tekints magadra, mint egy jóslat megtestesítőjére. – simított végig bal
karomon.
-
De hát
mindenki úgy tekint rám. Csak egy eszköz vagyok.
-
Tudom,
hogy nehéz…
-
Nem, nem
tudja – vágtam a szavába, mire elmosolyodott.
-
De igen,
tudom.
-
Egyáltalán
ki maga?
-
Bianca –
ejtette ki lassan a nevem – attól, hogy velem veszekedsz, még semmi nem oldódik
meg magától. Semmit sem muszáj, amit nem akarsz, ezt te is tudod. És ha valamit
nagyon akarsz képes vagy rá – nézett rám jelentőségteljesen.
-
Ez nem
ilyen egyszerű. Meg kell védenem egy egész természetfeletti világot az
emberektől és fordítva.
-
Talán.
De ezeket nem kell egyedül csinálnod – mosolyogva állt fel mellőlem. Vörös
ruhája lobogott a szélben, miközben elsétált a rétről.
Néztem, míg a
titokzatos nő eltűnt a fák sűrűjében. Fura, de megnyugtatott, hogy beszélhettem
vele. Egy idegennel, aki – a jelek szerint – nem akar nekem rosszat, és kívülállóként
szemléli az eseményeket. De mégis ki volt ő? Talán Mrs. Hill vagy a Doki küldte
ide? És ha igen milyen céllal? Hogy beszélhessek valakivel úgy, akit nem a
képességem érdekel? Vajon mire megy ki ez az egész?
Kirázott a hideg,
miközben visszafelé sétáltam. Olyan érzésem volt, mintha valaki figyelne a
sötétben, amitől csak hevesebben kezdett el verni a szívem. Megszaporáztam a
lépteimet, miközben figyeltem az iskola kivilágított ablakait. Bár késő volt
már, a diákok ilyenkor még javában tanultak, vagy egymás társaságát érvelték.
Valakik szó szerint. Elmosolyodtam a gondolatra, ahogy eszembe jutott a többiek
mit művelhetnek. Erről persze eszembe jutott, mennyire elhanyagoltam őket
mostanában. Egy hirtelen ötlettől vezérelve fordultam a folyosón balra, a
társalgó felé, abban a reményben, hogy ott találom a barátaimat.
Hallottam az ajtó
túloldaláról kiszűrődő hangokat és nevetéseket, amitől a szívem felmelegedett.
Mosollyal az arcomon léptem be a helyiségbe, ahol egyből síri csend lett úrrá.
Zavartan tekintettem először Kelly-re, aki mosolyogva nézett rám, a mellette
ülő bizakodó Chris-re, majd a többiekre is.
-
Sziasztok
– szólaltam meg halkan.
-
Szia –
köszönt mosolyogva Mason és arrébb húzódott a kanapén, hogy mellé tudjak ülni.
– Épp arról beszélgetünk, hogy Salem milyen szépen teljesített démonológián –
erre az órára nem nagyon jártam be. A tanárok nem szóltak, úgy voltak vele, ha
megmentem őket, nekik mindegy mit művelek. Plusz mivel a személyi testőröm –
Salem – velem volt, nem féltek, hogy valami butaságot csinálok. – Szóval az
egész úgy volt – kezdte előröl barátom a kedvemért, hogy képben legyek -, hogy
a tanárunk lebetegedett ezért csoportösszevonás volt. Alig fértünk el a
teremben, de attól Chris hősiesen megpróbálta megtartani az órát – pillantott
szeme sarkából a szöszire. – Salem nagy vígan hintázott a széken a leghátsó
sorban, mikor Chris elengedte e patkányt az egyik kísérlet miatt. Salem meg
vérfarkas létére egyből becsinált. Hátraborult a székkel, de mire feleszméltünk
már farkas alakban ugrándozott egyik asztalról a másikra. A fura, hogy a
patkány mindig ment Salem után. Aztán odaszaladt Chris háta mögé és úgy
nyüszített, mint valami kutya. – nevetett fel, barátaimmal együtt. Bár tőlem
csak egy mosolyra futotta, láttam, Kelly arcán a boldogságot és a
megkönnyebbülést.
-
Védelmemre
legyen mondva – eddig észre sem vettem, hogy a vérfarkas a fotelben
terpeszkedik -, hogy nem akartam bolhás lenni. Fogalmatok sincs mennyire rossz,
mikor azok a kis dögök csipkednek – vigyorgott ránk, a többiekből pedig újfent
kitört a nevetés. Tőlem egy fejcsóválásra futotta.
-
Na és
azzal mi van, mikor felborítottad a tanári asztalt?
-
Véletlen
volt – mosolygott ártatlanul Salem, és újfent mesélésbe kezdett, de én már nem
tudtam figyelni rá.
-
Bia,
beszélhetnénk? – suttogott oda nekem Kelly. Aprót bólintottam, mire elhúzódott
párja mellől és megfogva kezem kivezetett a folyosóra.
-
Minden
rendben? – simított végig hajamon anyáskodóan.
–Tudom, hogy mostanában kerülsz minket. Csak tudni szeretném jól vagy-e.
-
Sajnálom.
-
Micsodát?
– nézett rám értetlenül.
-
Hogy
kizártalak titeket. Főleg, hogy azt hiszem, most van a legnagyobb szükségem
rátok. – sütöttem le szemeimet. – Csak… nem akarom, hogy többet vagy kevesebbet
lássatok belém mit aki vagyok – néztem rá könnyes szemekkel.
-
Ne beszélj
butaságokat – törölte le arcomról a kibugygant könnyeket. – Mi mindig itt
leszünk neked és vigyázunk rád. A barátaid vagyunk – mosolygott rám szelíden.
-
Igaza
van – oldalra néztem. Mason az ajtónak dőlt, a többiek mind felénk pislogtak
komoly arccal.
-
Úgy szeretünk,
ahogy vagy – mosolygott rám Lisa.
-
Öleléééééés
– kiabálta Salem és felpattanva a fotelből elém robogott, majd egy
csontropogtató ölelésben részesített, amihez a többiek is csatlakoztak.
Szia!
VálaszTörlésNagyon szép lett ez a rész. Fantasztikusan fogalmazol, és magával ragadt, ahogy leírtad Bianca gondolatait, érzéseit. =)
Imádtam/imádom. =D
Csak így tovább, mert ez szuper lett. =) Nagyon kifejező, és kedves volt ez a rész. =)
Köszönöm ezt az élményt. =)
Puszi,
Emi =)
Szia!
VálaszTörlésSzerencsére nem kellett sokat várnom a frissre, így hogy egy kicsit lemaradtam az előzővel :$ :D
Sajnálom, hogy Jake-kel kicsit eltávolodtak. Ha a fiú tudná, hogy Bia miket csinál...Lehet meggondolná magát :D Remélem hamarosan megoldódik a kettejük ügye, és örülök, hogy Bia rájött, hogy nem kell eltaszítani a barátait :D
Salem, hát az Salem xD Így elképzeltem a jelenetet és jót nevettem xD
Várom a következőt *_*
puszi, linsther