21.fejezet - Barátok

21.fejezet - Barátok

Vajon létezik-e a szőke herceg fehér lovon? És ha igen, mindenkinek jut egy, vagy csak azoknak, akik méltóak rá? Egyáltalán ki dönti el, ki méltó rá, és ki nem? Ha a Földön van igazság – márpedig sajnos azt veszem észre, hogy többségben nincs -, akkor valahol mindenki számít valakinek. És ha ez nem lenne elég, még ott van az is, hogy sosem tudhatod, hogy épp kit bántasz meg, és ezzel mennyire veszíted őt el. És ez a legborzalmasabb az egészben. Néha nem tudom ki vagyok valójában. Szégyellem bevallani másoknak, hogy milyen vagyok, mert tartok tőlük, a véleményüktől. Az emberek ugyanis gonoszak, és ott rúgnak beléd, ahol érnek. És küzdhetsz azért, hogy megváltozzon körülötted az élet, hogy te megváltozz. Én már belefáradtam ebbe. Elegem van, hogy olyannak néznek, aki nem vagyok. Az emberek csak keresztülnéznek egymáson, sosem látják meg a másikban a jót. És ha senki nem keresi, akkor hol találjuk meg?

…A napok egyhangúan teltek. Szoktam a gondolatot, hogy valamiféle jóslat megtestesítője vagyok, miközben Jake-en kívül mindent és mindenkit kizártam magam körül. Na, nem mintha a fiúval az óta is beszéltem volna. Úgy került engem mintha leprás lennék, ami persze borzalmasan rosszul esett, de ezt nem mutattam. Bár nem beszéltünk tudtam, hogy visszatért régi jó életmódjához, miszerint a csajokat csak megfektetni kell, szóval mondhatnám azt is a vagány pasi visszatért. Valakinek rossz hír, valakinek jó. Amúgy köszöni szépen jól van. Legalábbis Chris szerint elég hamar felépült a sérüléséhez képest. Ezek mellett mindennap ellenőrzésre jártam. Hogy ez mit takar? Valamiféle erőfelmérés volt, ahol megállapíthatják mennyi erőmet használtam egy bizonyos nap, mennyi energiát használtam fel és az enyémen kívül használtak-e erőt az aurámon belül. Hülyén hangzik? Szerintem is. Nem tudtam, tulajdonképpen az a céljuk, hogy megtudják jelentkezett-e az a bizonyos gyógyítási erőm vagy esetleg az érdekli-e őket, hogy valaki próbált-e megölni az elmúlt alkalom óta.

Bár viccesen hangozhat, sőt mások őrültnek is nézhetnek, de fura dolgokat csinálok. Tegnap például megvágtam a karomat egy késsel. Hogy miért? Nos, a válasz pofon egyszerű. Jake azt mondta, attól, hogy már semmi közünk egymáshoz, még védelmezni fog. Nem tudom, mikor lépett elő nálam ez a fajta Jake függőség, de foggal körömmel harcolni fogok azért, hogy ha legalább pár percig is, de mellettem legyen. Kellett, hogy biztonságban érezhessem magam mellette, hogy érezzem az orromban az illatát, hogy lássam azokat az éjfekete szemeket. Igen, talán illik rám a zavarodott jelző. De azt hiszem bárki, akinek lehetősége nyílik arra, hogy egy olyan emberrel lehet – ha csak egy kis időre is – akit mindenkinél közelebb érez, magához azt tenné, amit én teszek.

Hallottam a közeledő léptek hangját, de nem volt kedvem megnézni, hogy ki az. Helyette elképzelem, hogy Jake leül mellém, a vállamra teríti a fekete bőrdzsekijét és azt mondja, nem kéne ilyen hidegben, ennyire sötétben kint ülnöm egyedül a padon. És pont ezért nem nézek fel. Tudom, hogy reménykedek, hiszen ezt a kétszeresével verő szívem is megmondhatja, és mégis nem akarom összetörni az álmaimat. Néha túl nehéz a valóságban élni.

Csak néztem a kis tó feketés víztükrét, amin a Hold bársonyos fénnyel csalogatta a benne úszkáló halakat. Érzékeltem, hogy valaki leül mellém, de nem foglalkoztam vele. Tény, hogy mostanában elzárkóztam mások elől, de azt hiszem, ez most kellett egy kicsit. Kezdtem úgy érezni, hogy nem bírom ezt tovább. Könnyeim némán peregni kezdtek az arcomon, amit egészen addig észre sem vettem, amíg valaki le nem törölte őket az arcomról. Hirtelen kezdtem el sírni minden miatt. Amiért Jake így bánik velem, amiért így hátat fordítottam a barátaimnak, hogy nem küzdök valamiért, ami mások szerint jó. Hogy szerintem az volt-e? Fogalmam sincs. Nem érdekeltek a dolog miértjei, vagy hogyanjai. Legalábbis nem akkora mértékben, hogy felülmúljon más fontosabb dolgokat az életemben. Fáradtnak éreztem magam mindenhez. Lassan már arra sem volt erőm, hogy a külvilág felé azt mutassam, jól vagyok.

-          A könnyek néha segítenek, ha fáj – a hangra a mellettem ülőre pillantottam. Még sosem láttam itt ezt a nőt, de kíváncsi voltam rá. Derékig érő, hullámos barna haja volt, szemei csoki barnák. Úgy harmincötnek saccoltam volna. Kezén egy gyűrűt csavargatott, miközben beszélt. -  Néha viszont egyszerűbb kibeszélni magadból.

-          Ki maga? – tudom, hogy rettentően bunkó voltam, de hé! Ha egy idegen nő odajön hozzám –ráadásul egy elkerített iskola területén -, és úgy beszél, mintha tudná az összes gondom, az gyanús.

-          Nem az a fontos én ki vagyok, Bianca – mosolygott rám szelíden. – Az a lényeges, hogy tudd, te ki vagy.

-          Fogalmam sincs, ki vagyok – fordítottam fejem a tó felé.

-          Ne úgy tekints magadra, mint egy jóslat megtestesítőjére. – simított végig bal karomon.

-          De hát mindenki úgy tekint rám. Csak egy eszköz vagyok.

-          Tudom, hogy nehéz…

-          Nem, nem tudja – vágtam a szavába, mire elmosolyodott.

-          De igen, tudom.

-          Egyáltalán ki maga?

-          Bianca – ejtette ki lassan a nevem – attól, hogy velem veszekedsz, még semmi nem oldódik meg magától. Semmit sem muszáj, amit nem akarsz, ezt te is tudod. És ha valamit nagyon akarsz képes vagy rá – nézett rám jelentőségteljesen.

-          Ez nem ilyen egyszerű. Meg kell védenem egy egész természetfeletti világot az emberektől és fordítva.

-          Talán. De ezeket nem kell egyedül csinálnod – mosolyogva állt fel mellőlem. Vörös ruhája lobogott a szélben, miközben elsétált a rétről.

Néztem, míg a titokzatos nő eltűnt a fák sűrűjében. Fura, de megnyugtatott, hogy beszélhettem vele. Egy idegennel, aki – a jelek szerint – nem akar nekem rosszat, és kívülállóként szemléli az eseményeket. De mégis ki volt ő? Talán Mrs. Hill vagy a Doki küldte ide? És ha igen milyen céllal? Hogy beszélhessek valakivel úgy, akit nem a képességem érdekel? Vajon mire megy ki ez az egész?

Kirázott a hideg, miközben visszafelé sétáltam. Olyan érzésem volt, mintha valaki figyelne a sötétben, amitől csak hevesebben kezdett el verni a szívem. Megszaporáztam a lépteimet, miközben figyeltem az iskola kivilágított ablakait. Bár késő volt már, a diákok ilyenkor még javában tanultak, vagy egymás társaságát érvelték. Valakik szó szerint. Elmosolyodtam a gondolatra, ahogy eszembe jutott a többiek mit művelhetnek. Erről persze eszembe jutott, mennyire elhanyagoltam őket mostanában. Egy hirtelen ötlettől vezérelve fordultam a folyosón balra, a társalgó felé, abban a reményben, hogy ott találom a barátaimat.

Hallottam az ajtó túloldaláról kiszűrődő hangokat és nevetéseket, amitől a szívem felmelegedett. Mosollyal az arcomon léptem be a helyiségbe, ahol egyből síri csend lett úrrá. Zavartan tekintettem először Kelly-re, aki mosolyogva nézett rám, a mellette ülő bizakodó Chris-re, majd a többiekre is.

-          Sziasztok – szólaltam meg halkan.

-          Szia – köszönt mosolyogva Mason és arrébb húzódott a kanapén, hogy mellé tudjak ülni. – Épp arról beszélgetünk, hogy Salem milyen szépen teljesített démonológián – erre az órára nem nagyon jártam be. A tanárok nem szóltak, úgy voltak vele, ha megmentem őket, nekik mindegy mit művelek. Plusz mivel a személyi testőröm – Salem – velem volt, nem féltek, hogy valami butaságot csinálok. – Szóval az egész úgy volt – kezdte előröl barátom a kedvemért, hogy képben legyek -, hogy a tanárunk lebetegedett ezért csoportösszevonás volt. Alig fértünk el a teremben, de attól Chris hősiesen megpróbálta megtartani az órát – pillantott szeme sarkából a szöszire. – Salem nagy vígan hintázott a széken a leghátsó sorban, mikor Chris elengedte e patkányt az egyik kísérlet miatt. Salem meg vérfarkas létére egyből becsinált. Hátraborult a székkel, de mire feleszméltünk már farkas alakban ugrándozott egyik asztalról a másikra. A fura, hogy a patkány mindig ment Salem után. Aztán odaszaladt Chris háta mögé és úgy nyüszített, mint valami kutya. – nevetett fel, barátaimmal együtt. Bár tőlem csak egy mosolyra futotta, láttam, Kelly arcán a boldogságot és a megkönnyebbülést.

-          Védelmemre legyen mondva – eddig észre sem vettem, hogy a vérfarkas a fotelben terpeszkedik -, hogy nem akartam bolhás lenni. Fogalmatok sincs mennyire rossz, mikor azok a kis dögök csipkednek – vigyorgott ránk, a többiekből pedig újfent kitört a nevetés. Tőlem egy fejcsóválásra futotta.

-          Na és azzal mi van, mikor felborítottad a tanári asztalt?

-          Véletlen volt – mosolygott ártatlanul Salem, és újfent mesélésbe kezdett, de én már nem tudtam figyelni rá.

-          Bia, beszélhetnénk? – suttogott oda nekem Kelly. Aprót bólintottam, mire elhúzódott párja mellől és megfogva kezem kivezetett a folyosóra.

-          Minden rendben? – simított végig hajamon anyáskodóan.  –Tudom, hogy mostanában kerülsz minket. Csak tudni szeretném jól vagy-e.

-          Sajnálom.

-          Micsodát? – nézett rám értetlenül.

-          Hogy kizártalak titeket. Főleg, hogy azt hiszem, most van a legnagyobb szükségem rátok. – sütöttem le szemeimet. – Csak… nem akarom, hogy többet vagy kevesebbet lássatok belém mit aki vagyok – néztem rá könnyes szemekkel.

-          Ne beszélj butaságokat – törölte le arcomról a kibugygant könnyeket. – Mi mindig itt leszünk neked és vigyázunk rád. A barátaid vagyunk – mosolygott rám szelíden.

-          Igaza van – oldalra néztem. Mason az ajtónak dőlt, a többiek mind felénk pislogtak komoly arccal.

-          Úgy szeretünk, ahogy vagy – mosolygott rám Lisa.

-          Öleléééééés – kiabálta Salem és felpattanva a fotelből elém robogott, majd egy csontropogtató ölelésben részesített, amihez a többiek is csatlakoztak.