29.fejezet - Álmok

Sziasztok!

Hát ide is eljutottam :) Nem szeretnék külön köszönetnyilvánítást, mérföldes mondanivalót vagy megsiratni bárkit is, mert nem ez a cél. Szeretnék köszönetet mondani az olvasóimnak, akik nem hagytak el, annak ellenére, mikor nagyon ritkán hoztam fejezetet. Szeretlek titeket! ♥
Szeretnék köszönetet mondani a nővéremnek, Klaunak, aki mindig meghallgatott, ötleteket adott, és addig piszkált, amíg le nem ültem írni. Nem tudom, mi lenne velem, ha te nem lennél! ♥

És ennyi. Nem sorolom fel kinek miért lehetnék még hálás, mert akinek az vagyok az úgyis tudja, és nem szabadul meg tőlem. Történeteim vannak/lesznek még, és ha valaki szívesen olvasná, annak nem harapom le a fejét, ha szeretné, hogy e-mailben elküldjem neki! :)
remélem tetszeni fog az utolsó fejezet, és írtok nekem pár sort!

Szeretlek titeket! ♥
Puszi, Clary

29. fejezet – Álmok

Az ember sosem lehet biztos a halálában. Nem tudhatja mennyi van még hátra, mik lehetnek az utolsó kimondott szavai, kiket lát életében utoljára, és hogy hagyja ott a világot. Sosem lehetünk biztosak semmiben. Néha egy másodperc, egy perc alatt történik. Talán meg sem érezzük. Vagy épp ellenkezőleg sokáig tart, tele szenvedéssel és fájdalommal. Nem tudhatni melyik a jobb. Egy perc alatt hátrahagyni mindent és mindenkit úgy, hogy nem fáj, viszont nincs adva a búcsúzás, a lezárás lehetősége. Vagy tudni, hogy nemsokára meghalunk, elrendezni a dolgainkat, elbúcsúzni mindentől és mindenkitől, kiállva a talán elviselhetetlen fájdalmat. Nézőpont, személyiség kérdése kinek melyik lehetőség a kecsegtetőbb. Csak hogy nem mi döntünk. Talán valahol meg van írva kinek milyen halál jut, milyet érdemel és hány évesen. Ezeket a dolgokat senki nem tudhatja biztosra. Talán épp ettől ilyen ijesztő az egész.

Lebegtem. Körülöttem csak feketeség volt, mindent elborított, nem volt belőle kiút. Csak a nagy fekete semmi volt. Nem tudtam mozogni, sem beszélni, pedig legszívesebben ordítottam volna. Fogalmam sem volt mennyi ideje vagyok itt, és mennyi ideig leszek itt. Talán ez valami várószoba? Viccesen hangozz ez a gondolat, de reméltem, hogy nem leszek itt, teljesen egyedül egy örökkévalóságig. Mert még a halál sem lehet ennyire unalmas, igaz?

***

Fény szűrődött be. Hangfoszlányokat hallottam, és olyan volt, mintha valaki megérintett volna. Valami hideget éreztem, aztán egy apró nyilallást. Felnyögtem. Valami megnyikordult, valami más pedig felborult. Újabb hangokat hallottam.  Aztán valaki hadarni kezdett, de nem értettem mit, vagy hogy ki volt az. Újabb nyilallás az oldalamba, mielőtt megint elnyelt volna a sötétség.

***

Az egész furcsa volt. Kinyitni a szemem, hozzászokni a sötéthez, megpillantani a körülöttem lévő dolgokat. Este volt. Jake szobájában voltam, ezt rögtön tudtam. Az illata mindent körbelengett, mindenhol ott volt. Óvatosan felültem. Jake mellettem békésen aludt, a kezével a kezem fogta. Belenyilallt a fejembe, mire odakaptam a kezem. Egy hegen kívül a homlokom közepén semmit nem éreztem. Megnéztem a többi végtagom is. A jobb vállamon egy másik heg, ami a kulcscsontomig ért. A combomon egy hatalmas sötét folt, és egy újabb heg. A bal oldalamon égési sérülés, amitől erősen az a gyanúm támadt, hogy sosem múlik el. Máskor, más körülmények között bánkódtam volna ezen, hogy tele vagyok hegekkel meg más sérülésekkel, de valami jobban lekötötte a figyelmem: éltem. Fogalmam sincs, hogy éltem túl, hiszen rengeteg sebem volt, és David meg a tűzlabdája… azt hittem megölt, de nem. Hatalmas vigyor terült szét az arcomon. Jake-hez fordultam, és elkezdtem cirógatni az arcát. Először csak belesimult a tenyerembe, aztán lassan nyitogatni kezdte a szemét. Mikor felfogta, hogy én vagyok az a szeme kipattant és felült.

-          Felébredtél – mondta rekedten, arca meggyötörtnek tűnt a sötétben.

-          Nagyon úgy tűnik – mosolyodtam el.

-          Már azt…. azt hittem, hogy… - mondta akadozva.

-          Sssss, itt vagyok – csitítottam, miközben átöleltem a nyakát és mellkasára döntöttem a fejem. A derekamra kulcsolta a kezét és magához húzva szorosan tartott. – Meddig voltam így? – kérdeztem a szerintem legegyszerűbb kérdést.

-          Egy hónapig – válaszolta meggyötörten.

-          Mi? – kaptam fel a fejem egyből, a szemébe nézve. – De hogy? Vagy miért? És egyáltalán hogy? – értetlenkedtem, mire megkönnyebbülten elmosolyodott.

-          Hiányzott a hangod- mondta gyengéden, miközben elsöpört kezével egy szemembe lógó tincset.

-          Neked meg megnőtt a hajad – néztem rá összevont szemöldökkel. – És szúr az arcod. Mi van, kényszerszabadságra megyek, erre visszamész az őskorba? – próbáltam viccelődni egy kicsit.

-          Azt hittem elveszítelek – döntötte az enyémnek a homlokát lehunyva a szemét.

-          Nem szabadulsz meg olyan könnyen tőlem. Túl sokat drámáztam azért, hogy megkapjalak – simítottam meg az arcát, aztán megcsókoltam. Még közelebb húzott magához, ha ez lehetséges volt. Egyszerre volt gyengéd és vad, birtokló, kétségbeesett, követelőző, szenvedélyes.

-          Hiányoztál – mondtam, miután elszakadtunk egymástól.

-          Eszméletlen voltál. Nem is hiányozhattam – nevetett fel halkan.

-          Hé, azt nem tudhatod. És különben is, ez így jól hangzott – mosolyogtam rá elégedetten. Örültem, hogy mosolyogni láttam.

-          Te is hiányoztál – csókolt meg újra. – És én is szeretlek.

Nem voltam valami fitt, talán ennek köszönhető, hogy Jake vallomása és némi csókcsata után mindketten elaludtunk. Nem volt erőm megkérdezni, hogy mi történt miután engem kirobbantottak, és hogy éltem túl. Úgy voltam vele, hogy ez ráér reggelig. Magamhoz képest korán keltem, lezuhanyoztam és magamra vettem Jake egyik pólóját meg melegítőjét. Bár röhejesen festettem benne nem érdekelt, a célnak pont megfelelt. Magamra vettem az egyik pulcsiját is és halkan kilépve az ajtón elindultam a szobánk felé. Belépve ott találtam az egész bandát: Kelly és Salem Kelly ágyán, Mira, Melanie, Becca, Lisa az én ágyamon tömörültek össze. A földön Reid, Rowen és Mason aludtak hálózsákokban.

-          Na szép! – kiáltottam el magam, mire a többség álmosan nyitotta ki a szemét – kiveszek egy kis kényszerszabadságot és máris elfoglaljátok a szobám? Te meg – mutattam az ágyból kikászálódó Salemre – így kihasználod a helyzetet, hogy nem vagyok itt? – vigyorogtam, mint egy tejbe tök. A következő pillanatban úgy tűnt mindenki felfogta, hogy én vagyok én, felébredtem és kötekedős hangulatomban vagyok, ugyanis mindenki egyszerre ugrott rám. Agyonölelgettek meg puszilgattak, Kelly és a lányok elsírták magukat velem együtt. Elég nagy zajt csaphattunk, mert a következő pillanatban Doki lépett be az igazgatónővel az oldalán. Egyből Doki nyakába ugrottam, aki hosszasan megölelt, végül eltolt magától.

-          Beszélnünk kell – mondta, mire a szobában megfagyott a levegő.

-          Jól vagy? – kérdezte Jake, miközben újabb ruhákat szórt az ágyra. A szobája kicsit megváltozott. Bekerült egy franciaágy az ablak alá, Az íróasztal az ágy végében volt, bal oldalt a fürdő foglalt helyet, jobb oldalt pedig egy szekrénysor, ahová épp a ruháimat pakoltam. A helyzet kicsit megváltozott az elmúlt egy hétben, mióta felébredtem. Salem átcuccolt Kellyhez, én Jake-hez, és úgy tűnt Lisa meg Mason is egy párt alkotnak. Nos, legalább ezt megköszönhetjük Davidnek és Leonának.

-          Nem is tudom. Fura az egész – huppantam le az ágyra, miközben a szám szélét rágtam. Idegesítő szokás.

-          Ez érthető – ült le velem szemben – nem minden nap derül ki az ember ellenségéről, hogy a testvére. – Na igen.

Az ominózus beszélgetés a Dokival meg az igazgatónővel Jake jelenlétében. Doki elvarrta bennem az elvarratlan szálakat. Miután engem kirobbantottak megjelent a semmiből Izzy és Lisa. Mint kiderült Izzy nem áruló volt, hanem Lisát kereste, mert látta magát, ahogy kiszabadítja a lányt. Jake,  megölte az apját. Ezután kitört a káosz. Mindenki menekülni próbált, ám a nagy kavarodásban mindenki teljesen megzavarodott. Izzy megölte Leonát, Salem Devont, Mrs. Hill Aria Scottot. A többieket elfogták kivéve, Christ, aki megszökött, őt azóta keresik. Elmondták, hogy meghaltam volna, ha nincs Jake. Úgy tűnik az ereje előjött abban a pillanatban, hogy halál közeli élménybe került a barátnője. Ő gyógyított meg, így egy hajszálon múlt az életem. Elmondták, hogy azért voltam kómában egy hónapig, mert a testem újjáépítette magát Jake erejével, bármit is jelentsen ez. Aztán jött a legnehezebb rész. Mandy, aki segített nekem Leonával harc közben. Időközben kiderült, hogy Mandy végig a mi oldalunkon állt. Az egyetlen ok, amiért úgy csinált, mintha Lenonáék pártján állna, az volt, hogy zsarolták. Velem. Mert a kishúga voltam.

Jake felvázolta, hogy sok utánajárás után kiderült, hogy Mandy igazat mond. A lány teljesen megváltozott mindenki felé, kedves volt, segítőkész, barátságos. Elmondta, hogy Leonáék ismerték a szüleinket, tisztában voltak vele, hogy testvérek vagyunk, épp ezért zsarolták meg Mandyt. Persze a lány csak úgy nem hitt volna nekik, de mutattak egy családi képet ahol Mandy mellett ott állok én, alig két évesen. Azért ez ijesztő volt. Szóval végig engem védett, semmi hátsószándéka nem volt. Feldolgozni, hogy van egy testvérem furcsa volt. Az elmúlt egy hétben igaz, sokat beszélgettem Mandyvel, egy bizonyos gyanakvás mégis megmaradt bennem. Mindketten tudtuk, hogy nehéz lesz, de valahogy próbálunk megbarátkozni ennek az egésznek a gondolatával.

-          Majd csak lesz valahogy – tértem vissza a jelenbe. – Igazából – húztam össze a szemöldököm – egészséges az, ha a nővérem volt barátjával járok? – vágtam undorodó arckifejezést.

-          Bianca – kezdte fáradtan. Kezdett beleunni, hogy napi szinten szekáltam ezzel.

-          Azt hiszem szakítok veled – vigyorogtam rá.

-          Akkor gondolom nem baj, ha azokat kidobálom a szekrényből – mutatott a szépen behajtogatott ruháimra.

-          Azért annyira ne siessünk. Talán rávehetsz valahogy megbocsássak.

-          Ó, igazán? például? – hajolt hozzám közelebb.

-          Menni fog ez nekünk? Ez az egész?– néztem eltűnődve a szemébe.

-          Mindig is ment. Csak folyton elcsesztünk.  – mosolygott édesen – Többet nem engedlek el. – nézett komolyan a szemembe, aztán megcsókolt.

Vége