Hát ide is eljutottam :) Nem szeretnék külön köszönetnyilvánítást, mérföldes mondanivalót vagy megsiratni bárkit is, mert nem ez a cél. Szeretnék köszönetet mondani az olvasóimnak, akik nem hagytak el, annak ellenére, mikor nagyon ritkán hoztam fejezetet. Szeretlek titeket! ♥
Szeretnék köszönetet mondani a nővéremnek, Klaunak, aki mindig meghallgatott, ötleteket adott, és addig piszkált, amíg le nem ültem írni. Nem tudom, mi lenne velem, ha te nem lennél! ♥
És ennyi. Nem sorolom fel kinek miért lehetnék még hálás, mert akinek az vagyok az úgyis tudja, és nem szabadul meg tőlem. Történeteim vannak/lesznek még, és ha valaki szívesen olvasná, annak nem harapom le a fejét, ha szeretné, hogy e-mailben elküldjem neki! :)
remélem tetszeni fog az utolsó fejezet, és írtok nekem pár sort!
Szeretlek titeket! ♥
Puszi, Clary
29. fejezet – Álmok
Az ember sosem lehet biztos a halálában. Nem
tudhatja mennyi van még hátra, mik lehetnek az utolsó kimondott szavai, kiket
lát életében utoljára, és hogy hagyja ott a világot. Sosem lehetünk biztosak
semmiben. Néha egy másodperc, egy perc alatt történik. Talán meg sem érezzük.
Vagy épp ellenkezőleg sokáig tart, tele szenvedéssel és fájdalommal. Nem
tudhatni melyik a jobb. Egy perc alatt hátrahagyni mindent és mindenkit úgy,
hogy nem fáj, viszont nincs adva a búcsúzás, a lezárás lehetősége. Vagy tudni,
hogy nemsokára meghalunk, elrendezni a dolgainkat, elbúcsúzni mindentől és
mindenkitől, kiállva a talán elviselhetetlen fájdalmat. Nézőpont, személyiség
kérdése kinek melyik lehetőség a kecsegtetőbb. Csak hogy nem mi döntünk. Talán
valahol meg van írva kinek milyen halál jut, milyet érdemel és hány évesen.
Ezeket a dolgokat senki nem tudhatja biztosra. Talán épp ettől ilyen ijesztő az
egész.
Lebegtem. Körülöttem csak feketeség volt,
mindent elborított, nem volt belőle kiút. Csak a nagy fekete semmi volt. Nem
tudtam mozogni, sem beszélni, pedig legszívesebben ordítottam volna. Fogalmam
sem volt mennyi ideje vagyok itt, és mennyi ideig leszek itt. Talán ez valami
várószoba? Viccesen hangozz ez a gondolat, de reméltem, hogy nem leszek itt,
teljesen egyedül egy örökkévalóságig. Mert még a halál sem lehet ennyire
unalmas, igaz?
***
Fény szűrődött be. Hangfoszlányokat hallottam, és olyan volt, mintha
valaki megérintett volna. Valami hideget éreztem, aztán egy apró nyilallást.
Felnyögtem. Valami megnyikordult, valami más pedig felborult. Újabb hangokat
hallottam. Aztán valaki hadarni kezdett,
de nem értettem mit, vagy hogy ki volt az. Újabb nyilallás az oldalamba,
mielőtt megint elnyelt volna a sötétség.
***
Az egész furcsa volt. Kinyitni a szemem,
hozzászokni a sötéthez, megpillantani a körülöttem lévő dolgokat. Este volt.
Jake szobájában voltam, ezt rögtön tudtam. Az illata mindent körbelengett,
mindenhol ott volt. Óvatosan felültem. Jake mellettem békésen aludt, a kezével
a kezem fogta. Belenyilallt a fejembe, mire odakaptam a kezem. Egy hegen kívül
a homlokom közepén semmit nem éreztem. Megnéztem a többi végtagom is. A jobb
vállamon egy másik heg, ami a kulcscsontomig ért. A combomon egy hatalmas sötét
folt, és egy újabb heg. A bal oldalamon égési sérülés, amitől erősen az a
gyanúm támadt, hogy sosem múlik el. Máskor, más körülmények között bánkódtam
volna ezen, hogy tele vagyok hegekkel meg más sérülésekkel, de valami jobban
lekötötte a figyelmem: éltem. Fogalmam sincs, hogy éltem túl, hiszen rengeteg
sebem volt, és David meg a tűzlabdája… azt hittem megölt, de nem. Hatalmas
vigyor terült szét az arcomon. Jake-hez fordultam, és elkezdtem cirógatni az
arcát. Először csak belesimult a tenyerembe, aztán lassan nyitogatni kezdte a
szemét. Mikor felfogta, hogy én vagyok az a szeme kipattant és felült.
-
Felébredtél
– mondta rekedten, arca meggyötörtnek tűnt a sötétben.
-
Nagyon
úgy tűnik – mosolyodtam el.
-
Már
azt…. azt hittem, hogy… - mondta akadozva.
-
Sssss,
itt vagyok – csitítottam, miközben átöleltem a nyakát és mellkasára döntöttem a
fejem. A derekamra kulcsolta a kezét és magához húzva szorosan tartott. –
Meddig voltam így? – kérdeztem a szerintem legegyszerűbb kérdést.
-
Egy
hónapig – válaszolta meggyötörten.
-
Mi? –
kaptam fel a fejem egyből, a szemébe nézve. – De hogy? Vagy miért? És
egyáltalán hogy? – értetlenkedtem, mire megkönnyebbülten elmosolyodott.
-
Hiányzott
a hangod- mondta gyengéden, miközben elsöpört kezével egy szemembe lógó
tincset.
-
Neked
meg megnőtt a hajad – néztem rá összevont szemöldökkel. – És szúr az arcod. Mi
van, kényszerszabadságra megyek, erre visszamész az őskorba? – próbáltam
viccelődni egy kicsit.
-
Azt
hittem elveszítelek – döntötte az enyémnek a homlokát lehunyva a szemét.
-
Nem
szabadulsz meg olyan könnyen tőlem. Túl sokat drámáztam azért, hogy megkapjalak
– simítottam meg az arcát, aztán megcsókoltam. Még közelebb húzott magához, ha
ez lehetséges volt. Egyszerre volt gyengéd és vad, birtokló, kétségbeesett,
követelőző, szenvedélyes.
-
Hiányoztál
– mondtam, miután elszakadtunk egymástól.
-
Eszméletlen
voltál. Nem is hiányozhattam – nevetett fel halkan.
-
Hé, azt
nem tudhatod. És különben is, ez így jól hangzott – mosolyogtam rá elégedetten.
Örültem, hogy mosolyogni láttam.
-
Te is
hiányoztál – csókolt meg újra. – És én is szeretlek.
Nem voltam valami fitt, talán ennek
köszönhető, hogy Jake vallomása és némi csókcsata után mindketten elaludtunk.
Nem volt erőm megkérdezni, hogy mi történt miután engem kirobbantottak, és hogy
éltem túl. Úgy voltam vele, hogy ez ráér reggelig. Magamhoz képest korán
keltem, lezuhanyoztam és magamra vettem Jake egyik pólóját meg melegítőjét. Bár
röhejesen festettem benne nem érdekelt, a célnak pont megfelelt. Magamra vettem
az egyik pulcsiját is és halkan kilépve az ajtón elindultam a szobánk felé.
Belépve ott találtam az egész bandát: Kelly és Salem Kelly ágyán, Mira,
Melanie, Becca, Lisa az én ágyamon tömörültek össze. A földön Reid, Rowen és
Mason aludtak hálózsákokban.
-
Na szép!
– kiáltottam el magam, mire a többség álmosan nyitotta ki a szemét – kiveszek
egy kis kényszerszabadságot és máris elfoglaljátok a szobám? Te meg – mutattam
az ágyból kikászálódó Salemre – így kihasználod a helyzetet, hogy nem vagyok
itt? – vigyorogtam, mint egy tejbe tök. A következő pillanatban úgy tűnt
mindenki felfogta, hogy én vagyok én, felébredtem és kötekedős hangulatomban
vagyok, ugyanis mindenki egyszerre ugrott rám. Agyonölelgettek meg puszilgattak,
Kelly és a lányok elsírták magukat velem együtt. Elég nagy zajt csaphattunk,
mert a következő pillanatban Doki lépett be az igazgatónővel az oldalán. Egyből
Doki nyakába ugrottam, aki hosszasan megölelt, végül eltolt magától.
-
Beszélnünk
kell – mondta, mire a szobában megfagyott a levegő.
-
Jól
vagy? – kérdezte Jake, miközben újabb ruhákat szórt az ágyra. A szobája kicsit
megváltozott. Bekerült egy franciaágy az ablak alá, Az íróasztal az ágy végében
volt, bal oldalt a fürdő foglalt helyet, jobb oldalt pedig egy szekrénysor,
ahová épp a ruháimat pakoltam. A helyzet kicsit megváltozott az elmúlt egy
hétben, mióta felébredtem. Salem átcuccolt Kellyhez, én Jake-hez, és úgy tűnt
Lisa meg Mason is egy párt alkotnak. Nos, legalább ezt megköszönhetjük Davidnek
és Leonának.
-
Nem is
tudom. Fura az egész – huppantam le az ágyra, miközben a szám szélét rágtam.
Idegesítő szokás.
-
Ez
érthető – ült le velem szemben – nem minden nap derül ki az ember ellenségéről,
hogy a testvére. – Na igen.
Az
ominózus beszélgetés a Dokival meg az igazgatónővel Jake jelenlétében. Doki
elvarrta bennem az elvarratlan szálakat. Miután engem kirobbantottak megjelent
a semmiből Izzy és Lisa. Mint kiderült Izzy nem áruló volt, hanem Lisát
kereste, mert látta magát, ahogy kiszabadítja a lányt. Jake, megölte az apját. Ezután kitört a káosz.
Mindenki menekülni próbált, ám a nagy kavarodásban mindenki teljesen
megzavarodott. Izzy megölte Leonát, Salem Devont, Mrs. Hill Aria Scottot. A
többieket elfogták kivéve, Christ, aki megszökött, őt azóta keresik. Elmondták,
hogy meghaltam volna, ha nincs Jake. Úgy tűnik az ereje előjött abban a
pillanatban, hogy halál közeli élménybe került a barátnője. Ő gyógyított meg,
így egy hajszálon múlt az életem. Elmondták, hogy azért voltam kómában egy
hónapig, mert a testem újjáépítette magát Jake erejével, bármit is jelentsen
ez. Aztán jött a legnehezebb rész. Mandy, aki segített nekem Leonával harc
közben. Időközben kiderült, hogy Mandy végig a mi oldalunkon állt. Az egyetlen
ok, amiért úgy csinált, mintha Lenonáék pártján állna, az volt, hogy zsarolták.
Velem. Mert a kishúga voltam.
Jake
felvázolta, hogy sok utánajárás után kiderült, hogy Mandy igazat mond. A lány
teljesen megváltozott mindenki felé, kedves volt, segítőkész, barátságos.
Elmondta, hogy Leonáék ismerték a szüleinket, tisztában voltak vele, hogy
testvérek vagyunk, épp ezért zsarolták meg Mandyt. Persze a lány csak úgy nem
hitt volna nekik, de mutattak egy családi képet ahol Mandy mellett ott állok
én, alig két évesen. Azért ez ijesztő volt. Szóval végig engem védett, semmi
hátsószándéka nem volt. Feldolgozni, hogy van egy testvérem furcsa volt. Az
elmúlt egy hétben igaz, sokat beszélgettem Mandyvel, egy bizonyos gyanakvás
mégis megmaradt bennem. Mindketten tudtuk, hogy nehéz lesz, de valahogy próbálunk
megbarátkozni ennek az egésznek a gondolatával.
-
Majd
csak lesz valahogy – tértem vissza a jelenbe. – Igazából – húztam össze a
szemöldököm – egészséges az, ha a nővérem volt barátjával járok? – vágtam
undorodó arckifejezést.
-
Bianca –
kezdte fáradtan. Kezdett beleunni, hogy napi szinten szekáltam ezzel.
-
Azt
hiszem szakítok veled – vigyorogtam rá.
-
Akkor
gondolom nem baj, ha azokat kidobálom a szekrényből – mutatott a szépen
behajtogatott ruháimra.
-
Azért
annyira ne siessünk. Talán rávehetsz valahogy megbocsássak.
-
Ó,
igazán? például? – hajolt hozzám közelebb.
-
Menni
fog ez nekünk? Ez az egész?– néztem eltűnődve a szemébe.
-
Mindig
is ment. Csak folyton elcsesztünk. –
mosolygott édesen – Többet nem engedlek el. – nézett komolyan a szemembe, aztán
megcsókolt.
Vége
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése