28.fejezet - Egy perc

Sziasztok!
Először is, ismételten sajnálom, hogy késtem/csúsztam a fejezettel, ennek okait nem szeretném sorolni, egyrészt mert a legfőbb ok a lustaság, másrészt mert már azon is elgondolkodom, ezt olvassa-e egyáltalán valaki. :)
A helyzet a következő: Ami azt illeti, ez az utolsó előtti fejezet. Ezt két okból is tudom. Az első az, hogy tudtam, hogy a vége felé jár a történet. A második az, hogy befejeztem, így kész tényekkel állok előttetek ( persze képletesen), a tudattal, hogy a következő fejezet egész biztosan időben érkezik.

Nem is húznám tovább az időt, mindnekinek jó olvasást!
puszi, Clary



28.fejezet - Egy perc

Sosem lehetünk teljesen biztosak a jövőnkben. Talán eldöntünk valamit, latolgatunk, izgulunk és reménykedünk, hogy mi várhat ránk. Az is előfordulhat, hogy az esélytelenek nyugalmával teszünk meg valamit, vagy éppen a győztesek lelki békéjével viszünk véghez egy feladatot, tudván, hogy nyert ügyünk van. A két véglet között pedig ott az örök izgalom, a félelem, hogy megfosztanak minket az álmainktól, miközben fel sem fogjuk igazán, hogy életünk végéig minden egyes perc egy álom. Sosem szabad elfelejtenünk milyen apró örömök voltak az életünkben, és mindezeket kikkel éltük át. Hogy mennyi közös emlék összekapcsolhat egy embert, ezzel szoros kapcsot hozva létre, amit barátságnak hívnunk. Hogy mennyire tudunk aggódni valamiért, vagy éppen valakiért, hogy elveszíthetjük. Az ember csak a veszély küszöbének határán döbben rá mennyi a ki nem mondott szó, mit veszíthet, és mik azok, amiket talán már sosem élhet át.

Az adrenalintól feltöltődve futottam a Starlight felé, ami őrültség volt, hiszen az iskola nem egy köpés volt. De úgy éreztem, még így is hamarabb jutok el a suliba, mintha metróval, vagy éppen taxival közlekednék. A cél egy az egyben meg volt a fejemben: megmenteni Jake-ket. Igen, ez talán elcsépelt lehet, de ez nem érdekelt. Tettem a közhelyekre, hogy ki mit gondol, miért rohangál ész nélkül egy lány az utcán, csak futottam megállás nélkül nem érdekelve, hogy annyira szúr az oldalam, hogy mindjárt összeesek. Persze, ha bárkinél lett volna telefon, talán nem kellett volna ész nélkül rohannom. Miközben rohantam ilyen magasröptű gondolataim támadtak: hogy lehet, hogy egy természetfeletti suliban senki nem tartja magánál a telefonját? Vagy ha maguknál tartják akkor miért nem veszik fel?

Ezeket a furcsa kérdéseket betudtam annak, hogy megijedtem. Persze, hiszen ritkán derül ki egy emberről, hogy mégsem ő egy természetfeletti világ kiválasztottja, hanem a barátja. Akit történetesen a szülei akarnak megölni. Az egész helyzet abszurdnak tűnt és nevetségesnek és bármennyire szerettem volna nevetni az egész helyzet kialakulásán egyszerűen nem tudtam. Ha az ember lánya az életéért fut, a barátja életéért, a szerettei életéért, az ilyen dolgok valahogy lényegtelenné válnak.

Ész nélkül szaladtam tehát a suli felé, aminek a távolban kezdek kirajzolódni a körvonalai. Azonban valami furcsa volt. Már messziről ki lehetett szúrni, hogy a diákok nem ücsörögnek az udvaron a fák tövében kiélvezve a napsütést, nem lógnak a barátaikkal. Az egész hely kísértetiesnek tűnt. Egy pisszenés nem hallatszott. Beestem a nyitott szárnyú kapun, és már épp készültem volna berohanni az épületbe, amikor váratlan dolog történt. Az épület nyugati szárnya egy az egyben felrobbant. Az ablakok kitörtek, a keretek között tűz csapott ki, és kitört a káosz.

Tanárok, ijedt diákok és szüleik özönlöttek ki az létesítményből, akik minél távolabb akarták tudni magukat a romokban heverő épülettől. A tömeg hömpölygött kifelé az udvarra, ismerős is ismeretlen arcok riadt tekintetét figyeltem, miközben Jake-ket kerestem. De ő nem volt sehol. Gondolkodás nélkül indultam meg a bejárat felé, figyelmen kívül hagyva a füstöt, az elviselhetetlen meleget, és az ijedt embereket. A könyökömmel törtem utat magamnak a kiáradók tömege közt, és a felrobbantott szárny felé igyekeztem. A folyosók egyre kihaltabbak lettek, már csak távolról hallottam a tömeg ijedt hangját.

Ismerős arcokat kerestem a füst ködében, de sehol nem láttam senkit. Hallottam a kiáltásokat magam mögött, ahogy az emberek egymást lökdösve igyekeznek a kijárat felé, de nem figyeltem rájuk. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy minél hamarabb megtaláljam azt akit keresek. A torkomat gombóc szorította össze, az oldalam szúrt, az erőm pedig csapongott. Az ablakokat kívülről indák kezdték körbefonni, mint egy bizonyítva, hogy ijedtségemben nem tudom kontrollálni az erőm. Ahogy egyre közelebb értem a nyugati szárny megmaradt részeihez újabb kiáltások ütötték meg a fülem és valamiféle csatazajok. Az aulába lépve egy teljes percig lefagytam. A lángok között ott volt Jake, mellette Salem és Kelly, az előbbi vérfarkas alakban. Mögöttük ott állt az igazgatónő, Kirova és Doki. A lángok között szétszóródva pedig a többi barátom: Mason, Melanie, Becca, Mire, Reid és Rowen.

A füsttől épp hogy kivehetően ott álltak a többiek: David, Leona, Aria és Devon Scott, Chris, Aaron, Gloria, Cristina, Brandon, Amanda és Mandy. Izzyt és Lisát sehol sem láttam. Fura volt Christ látni, aki nem mellettünk, hanem ellenünk harcolt. A tekintete semmit nem mondott, nyoma sem volt annak az aranyos, megértő srácnak, akit megismertem. Nehéz volt elképzelni, hogy Chrisszel valaha barátok voltunk, épp ezért fogalmam sem volt Jake vajon mit gondol. Az üvegdarabok, a por és hamu és a fel-felcsapó lángok között közelebb mentem a többiekhez. Úgy tűnt a harc még nem kezdődött el, ám mindkét fél feszülten fürkészte a másik megmozdulásait.

Nem figyeltem eléggé, miközben lépkezdtem, így sikerült rálépnem egy nagyobb üvegdarabra, ami persze ripityára tört. Jake és a többiek is felém kapták a tekintetüket. Chris a helyzetet kihasználva, hogy a többiek nem figyelnek erejével nagyobb üvegdarabokat emelt meg és Jake felé irányította őket. Ám volt legjobb barátja is résen volt és az erejét felhasználva felhúzta a lángnyelveket, így megolvasztva az üvegeket amik a földre hulltak. Ekkor tört ki a káosz.

Jake felé futottam, és nem vettem észre Gloriát aki idő közben felém indult. Rowen, Salem egyik vérfarkasa ugrott rá a lányra, és a földön hemperegve harcolni kezdtek. Aria, Chris anyja úgy tűnt fontolóra veszi a menekülés lehetőségét, de ideje sem volt véghezvinni tervét, mert a következő pillanatban az igazgatónő mögötte termett és egy egyszerű mozdulattal leütötte. Devon a férje, épp Doki oldalába próbált süllyeszteni egy kést, de Doki kitért előle. Mindenki el volt foglalva valakivel. Úgy tűnt Chris ezúttal engem vett célba meggátolva, hogy közelebb jussak Jake-hez.

A hajam szél lobogtatta meg, a következő pillanatban pedig a falnak csapódtam. Éreztem a bordáimba nyilalló fájdalmat, érzékeltem, hogy körülöttem vakolat pereg lefelé a falakról. A többiek nem tudtak segíteni. Jake a szüleivel volt elfoglalva és mindenki el volt foglalva jelenlegi ellenfelével. Úgy tűnt a füst mögül újabb emberek érkeztek, csak hogy nem segíteni jöttek, épp ellenkezőleg: megölni minket.

A bordámba nyilalló fájdalommal nem törődve talpra kecmeregtem és a felém igyekvő Christ figyeltem. Nem tűnt sem aranyosnak, sem könyörületesnek. Sőt nagyon úgy festett, mint aki meg akar ölni. A többieket kerülgetve igyekezett felém, miközben én összeszedtem magam. A padlóra figyeltem, ahol folyamatosan indák, gyökerek törtek elő ezzel nehezítve Chris útját felém. Gyorsan kellett gondolkodnom mit tegyek. A következő pillanatban azonban megint a levegőben voltam, aztán üvegcsörömpölés hallatszott ahogy nekivágódtam valaminek. Éles szúrást éreztem a combomban, valami végigfolyt a homlokomon. Odanyúltam, hogy letöröljem a vért ami lassan folydogált kisebb csíkokban az arcomon. Küszködve álltam fel, miközben forgott velem a világ. Abban a pillanatban kedvem támadt volna sírni, de ennél fontosabb dolgom volt. Valahogy Jake közelébe kellett jutnom és tudatnom vele, hogy az egész eddigi kutatásunk fuccsba ment. Ők végig engem próbáltak védeni, miközben őt kellett volna. Nem hagyhattam, hogy most a végén menjen tönkre minden. Csak most kaptam meg őt és nem akartam máris elveszíteni. Talán ez adott elég arra, hogy Christ egy vastag indával a falhoz vágjam újra és újra egészen addig, amíg ájultan a földre nem esett. Talán máskor más körülmények között bűntudatot éreztem volna. De nem akkor, mikor a barátom élete a tét.

Sántikálva, a romok között botladozva indultam el újra Jake felé. A dolgom nem csak az egyre terjedő füst nehezítette, hanem az is, hogy baromira szédültem. A következő pillanatban azonban újabb tényező terelte el a figyelmem. Cristina ugrott rám oldalról, a földre terítve mindkettőnket. A lány egyből felpattant, kezében penge villant. Eszelős tekintettel indult meg felém nem számítva arra, hogy van elég energiám az erőmet használni. Bokája köré egy inda tekeredett, ami lassan kúszott felfelé a kábán.

-          Csak ennyit tudsz, Clark? – kérdezte gúnyos mosollyal az arcán. Még mindig szédülve, bordába nyilalló fájdalommal kecmeregtem talpra.

-          Nem kell ezt csinálnod – próbáltam ész érvekkel meggyőzni. A válasza egy gúnyos kacaj volt.

-           Senki sem mondta, hogy kötelező beállnom közéjük. Én akartam. És ha vége ennek az egésznek Jake az enyém lesz. – a tekintete eszelős volt. Úgy tűnt az egyetlen, ami harcra buzdítja az, hogy Jake ezek után vele lesz. Ez teljesen megőrült!

-          Cristina… - kezdtem lassan megfontolva a mondandóm. – ha ennek vége, Jake halott lesz. Nem én vagyok a kiválasztott, Hanem ő. Őt akarják megölni. – úgy tűnt egy másodpercig átgondolta a mondandóm, végül mégis csak gyűlöletet láttam az arcán.

-          Ribanc! – sikította magából kikelve, kitépve lábát az indák közül. Kezét a magasban tartva indult meg felém, a pengét a mellkasomnak célozva. Hátrébb léptem így próbálva megtartani az egyensúlyom, ha a következő pillanatban rám vetődik, de ez nem történt meg. Valami széles csíkban húzott el a szemem előtt, Cristina pedig a földön landolt.

-          Menj – hörögte Salem félig farkas alakban. Pofájáról vér csorgott lefelé.

Ismét megindultam a romok között Jake felé. Úgy tűnt már senki nem fog az utamba kerülni. Chris még mindig eszméletlenül feküdt a földön, csak úgy, mint Aria, az anyja. Doki oldala véres volt, mellső lábára sántított, de nem hátrált meg Devon felé csattogtatta állkapcsát, miközben egymást kerülgették. Reid és Rowen ismeretlen résztvevők között cibálták le fogaikkal ellenfeleik testrészeit, Mira Gloriával volt elfoglalva, neki Melanie segített. Masont, Kirovát és az igazgatónőt sehol nem láttam. Jake az apjával harcolt, úgy tűnt közben apa-fiabeszélgetést folytatnak. Jake anyja, Leona felém futott, aztán egyszer csak összeesett és a fejéhez kapott. Ledöbbenve néztem a mögötte álló Mandy-re, aki Leonán tartotta a tekintetét.

-          Menj – ordított rám egy pillanatra elszakítva a tekintetét Jake anyjáról.

Fél szemem Mandyn tartva botorkáltam Jake és az apja felé. Úgy tűnt Jake-kel ellentétben David észrevett, mert tekintete felém siklott. Jake apja figyelmetlenségét kihasználva egy tűzgolyót dobott a vállának, a következő pillanatban pedig a férfi felüvöltött.

-          Jake! – ordítottam túl a csata zajait. Jake felém nézett, arcán düh és aggódás látszott. Közelebb botorkáltam hozzá a romok között. Kihasználva azt a pár pillanatot, amíg David a vállával foglalkozott odasántikáltam Jake-hez.

-          Mi történt veled? – kérdezte kétségbeesett és dühös hangon.

-          Jól vagyok – hazudtam átlátszóan.  – Figyelj! Nem én vagyok a kiválasztott, hanem te – kezdtem őrült hadarásba remélve, hogy felfogja amit mondok. – Te vagy Aisha leszármazottja. Te vagy, végig te voltál a kiválasztott. Leonáék vezettek félre, végig azt akarták, hogy azt higgyük én vagyok, de ez nem igaz. Nem egészen tudom, hogy van ez, de láttam a fotót. A csillag alakú heged megegyezik Aisha hegével. Te vagy az egyetlen, aki meg tudja állítani őket.  -  A szemem sarkából mozgást érzékeltem, ezért arrébb taszítottam Jake-ket. A tűzlabda a combom találta el, amiből ömleni kezdett a vér, én pedig majdnem összeestem. Jake tartott meg.  David gúnyos mosollyal pillantott rám.

-          Gyenge vagy – kiáltotta a ropogó tűz zajain át, kezében újabb tűzlabda jelent meg. A maradék erőmmel vastag indafalat vontam Jake és magam köré. David folyamatosan gyújtotta fel az újra és újra megjelenő rétegeket.

-          El kell tűnnöd innen - mondtam ki a nyilvánvalót. – Túl sokan vannak, meg fognak ölni. Le kell lépned. Most semmit sem tehetsz.

-          Nem – rázta a fejét Jake dühösen. – A többiek ugyanolyan veszélyben vannak, mint én. Annyi az esélyük túlélni ezt a kavarodást, mint nekem. Nem leszek Chris, nem hagyok cserben senkit. – mondta velem pedig forogni kezdett a világ.

-          Kérlek… - kezdtem, miközben pár könnycsepp végigfolyt az arcomon. – El kell menned. Mi addig feltartjuk őket - kezdtem de Jake csak a fejét rázta – Ez nem csak rólad szól, a rohadt életbe!  - csattantam fel dühösen, összeszedve a maradék erőm – a többiek sem bírják sokáig. Mindenkinek le kell lépnie. De legelőször neked kell biztonságban lenned értsd meg. Csak veled lesz esélyünk, fogd már fel. Ha te meghalsz semmi értelme az egésznek.

-          És annak mi értelme ha mindenki más meghal? – vágott a szavamba. Nem tűnt idegesnek, inkább feldúltnak, beletörődőnek. – Nem hagylak itt. A combodból ömlik a vér, a fejedből is, alig van erőd.

-          Jake… - kezdtem kétségbeesetten.

-          Nem hagylak itt – ismételte halkan, mélyen a szemembe nézve. David eközben egyre inkább utat tört magának az indák között.

Aztán valami történt. Egy lökést éreztem oldalról, és a közeli üvegajtónak vágódtam. Körülöttem üvegdarabok hulltak a földre, mindenhonnan kiáltásokat hallottam. A szemem előtt fekete foltok táncoltak. Jake a velem szemben lévő falnak vágódott, válla kicsavarodott, az oldalából ömlött a vér. Oldalra kaptam a fejem, ahol David mellett Chris állt. Mindketten engem néztek. David kezében egyre nagyobb tűzlabda növekedett. Nem volt már erőm. Szédültem, mindenem fájt, a fejem hasogatott, és legalább öt helyen ömlött belőlem a vér. Megint Jake felé néztem. Az arca grimaszba torzult, ahogy próbált talpra állni sikertelenül. Rám nézett arcra kétségbeesett volt. Még sosem láttam őt ennyire…rémültnek. Bíztatóan rámosolyogtam.

-          Szeretlek. – tátogtam mielőtt a tűzlabda nekem csapódott volna.