27. fejezet - A titok nyitja

Sziasztok! :)
Amint a címből is láthatjátok, megjöttem a fejezettel! Sajnálom, hogy ilyen sokat kellett várnotok rá, de sajnos a tanulás mellett az ihletmanó is elhagyott, valamint a gépem is tönkrement egy ideig amit betudtam annak, hogy az Univerzum ellenem fordult! :)
Viszont most itt vagyok egy nyolc oldalas fejezettel, ami remélem kicsit kiengesztel titeket!
Várom a véleményeket, kinek mi tetszett/nem tetszett és miért! :)
Jó olvasást!
Puszi, Clary

27.fejezet – A titok nyitja

Los Angeles sosem volt egy csendes város. Mást sem lehetett hallani csak az autók kipufogóinak pöfékelését, az örökös dudálást – ami leginkább a dugóknak volt köszönhető -, a hangos zenét, na és persze az emberek kiabálását. Eddig leélt éveim alatt hozzászoktam már a szmogos levegőhöz, az emberek lenéző tekintetéhez, a rosszindulatukhoz. Viszont sosem voltam hozzászokva ahhoz, hogy valaki olyan után kutassak, akiben teljes mértékig megbíztam. Az idő távlatából belátom, hogy hibát követtem el. Bár töltöttem némi időt Chris-szel, az egész bizalmam arra alapult, hogy ő Jake legjobb barátja, és a legjobb barátnőmmel jár. Nem sok mindent tudtam sem róla, sem a húgáról hiába töltöttem már itt elég időt. A gondolataim valahogy mindig csak Jake-ig terjedtek, éppen ezért nem is nagyon törődtem mással. Persze, ez még nem jelenti, hogy nem szerettem volna sem Christ, sem Izzyt, csupán nem a múltjukért vagy a titkolt dolgaikért törődtem velük, hanem mert úgy éreztem megbízhatok bennük. Na igen, ennyit arról milyen jó emberismerő vagyok.

Még mindig bűntudatom volt az egész Jake-Kelly-Chris hármas miatt, amit úgy próbáltam ellensúlyozni, hogy a könyvtárba mentem, hátha találok valami apró jelet arra, merre találom most Christ. Kelly már legalább fél órája késett, de nem aggódtam miatta, hiszen tudtam, hogy meg tudja védeni magát. Úgy gondoltam jobban szeretne most egyedül lenni, távol azoktól a helyektől és dolgoktól, amik Chrisre emlékeztetik.

-          Nem jó helyen keresed – szólalt meg mellettem egy hang. Oldalra néztem és ugyanazt a barnahajú nőt láttam, aki a réten is beszélt velem.
-          Igen, kezdtem rájönni – dobtam félre egy növényekről szóló könyvet, és idegesen a hajamba túrtam.
-          Mi az, ami mindig is érdekelte Christ? – döntötte oldalra kíváncsian a fejét.
-          Bár tudnám! Ha itt lenne Kelly lefogadom, hogy ő tudná, csakhogy ő most egyedül szeretne lenni. És különben is… ki a fene maga? – kérdeztem ingerülten. Türelmetlen voltam, amiért sehová nem haladtam, plusz Jake-ék már egy órája elmentek és aggódom értük.
-          Nem az a fontos, hogy én ki vagyok – nézett rám egy elnéző mosollyal. – Gondolkodj, Bianca! Mi az, amit Chris mindig olyan lelkesen csinál? Mitől gyúl fény a szemében?
-          Kellytől – morgom magam elé, mire a nő fáradtan felsóhajt.
-          Nincs könnyű dolgom veled, igaz? – kérdezi, bár a tekintetén látszik, hogy választ nem vár a kérdésre. 
-          Ha tudja a választ, miért nem mondja meg egyszerűen? – kérdeztem értetlenül. Tényleg nem láttam értelmét annak, hogy rébuszokban beszéljen.
-          Mert magadnak kell rájönnöd a titokra. Mi az, amit Chris mindig élvezettel csinál? Amivel közben segít is másoknak?
-          Tanít! – kiáltottam fel diadalittasan, mint aki a tízmillió dolláros kérdésre válaszolt helyesen. – Várjon – torpantam meg miután felálltam. – Nem hinném, hogy van külön részlege a könyvtárnak, ami a tanítással foglalkozik.
-          Rossz helyen keresed a választ – csóválta a fejét türelmetlenül. – Mit tanított Chris?
-          Démonológiát. De nincsenek démonokról szóló könyvek a könyvtárban.
-          De ti sem csak démonokról tanultatok, jól mondom? – kérdezett vissza a nő. – Tanultatok különféle lényekről, az ő eredetükről – nézett rám jelentőségteljesen.
 

Sarkon fordultam és elindultam a polcsor vége felé. Ott balra fordultam és a könyvtár legvége felé indultam a Mitikus mesék és mondák részlegre. Ezzel persze az volt az egyetlen bökkenő, hogy ez a részleg tizenöt hosszú könyvespolcból állt. Ezzel még jövőre sem végeznék, ha rajtam múlna.

    -     És most? – néztem hátra tanácstalanul a nőre, aki hanyagul az egyik polcnak dőlt.

-          Ezek a könyvek tematikailag vannak elrendezve. Mind a tizenöt polc más témakört ölel fel, de a lényegük ugyan az: megpróbáljuk megérteni őket.

-          És mégis melyikben találom meg a választ?
-          Tudni fogod – mondta sejtelmesen. Végigsétáltam a sorok között. Az első polcon vámpírokról szóló könyvek sorakoztak, mellettük vérfarkasokról szóló könyvek szerepeltek. Baloldalra néztem, ahol árnyvadásztörténetek sorakoztak, míg mellettük az angyalok kaptak helyet. És ez így ment szépen sorban: Banseek, görög istenek, római istenek, félistenek, tündérek, koboldok, alakváltók, szellemek, strigák,  mondének, és végül egy egész sort elfoglaltak az emberekről szóló könyvek.
-          Biblia? – húztam ki a könyvet a többi közül felhúzott szemöldökkel.

-          „Minden bűn és minden káromló szó, amit csak kiejtenek az emberek fiai a szájukon, bocsánatot nyer.” – mondta a barna hajú nő, ahogy a régi könyvet lapoztam. A bőrkötés már kopott volt, és látszott, hogy sokat forgatta valaki a kezében.
-          Nem túl képmutató ez? – kérdeztem rendületlenül lapozva a könyvben. – Saját Istennőnk van, akit tisztelünk, és mégis itt árválkodik egy Biblia, ami az emberek istenéről szól.
-          Nem feltétlenül az a lényege, hogy képmutató legyen. Tudod nekünk, a mi lényegünknek az alapja az ember lelke. Bármennyi részben is, de emberek vagyunk. És vannak bizonyos dolgok, amikhez akkor is ragaszkodunk, ha az ellent vall mindennek, amiben hiszünk – mondta apró mosollyal az arcán.
-          Nem segítene egy kicsit jobban? – pillantottam rá szúrósan - Csak ezen a polcon van legalább hetven könyv. Az életben nem találom meg azt, amit keresek. Pontosan mi is az? – nem szoktam bunkó lenni, de Jake hiánya, az aggódás ezt hozta ki belőlem. Tudtam, hogy minél hamarabb meg kell találnom azt a valamit, bármi is legyen az.
-          Igazából kezdesz ráérezni. Szóval nem, nem segítek – dőlt neki az egyik polcnak.
-          Mégis mit… - megakadtam mondat közben, hiszen érdekes dolgot fedeztem fel.

Láttám már Bibliát életemben, de egyik sem olyan volt, mint ez. Ennek ugyanis jegyzetek voltak a végén, sok-sok oldalon át. Voltak köztük elég régiek is – a papír már megsárgult, a tinta elmosódott. De ahogy egyre haladtam a lapok úgy lettek egyre újabbak, az írások kiolvashatóbbak. Ahogy beleolvastam egy-egy helyen, azt vettem észre, hogy az évek – évszázadok? – során valaki elkezdte a bibliát a mi kultúránkhoz hasonlítani. Egy idő után azon kaptam magam, hogy törökülésben a polcnak dőlök és olvasom a feljegyzéseket. Nem tudom, ki volt az, aki elkezdte, de a felvetései érdekesek voltak.

Azt állította, hogy Aisha egy az egyben Mária volt. Olyan tényeket, adatokat gyűjtött, amik alátámasztották az állítását. Hasonlóságot keresett a két nő között, párhuzamot vont közéjük, amik úgy tűnik évszázadok óta is megvannak, hiszen évtizedről-évtizedre valaki mindig folytatta a munkáját.

Lenyűgözött az egész. Elképzeltem milyen lehetett, mikor valakinek ilyesmi pattanhatott ki a fejéből. Nyilván mindenki bolondnak nézte, de ő nyilván nem törődött velük. Hitt abban, amit csinált, és ez nyilván elég erőt adott neki ahhoz, hogy folytassa a kutatását. Helyszíneket sorakoztatott fel, amik a bibliában szerepelnek, ugyanakkor némi közük is van a természetfelettihez. Ezenkívül az évszázadok során összehasonlították a bibliai eseményeket a természetfeletti történetekkel, a szereplők között olyanokat kutattak, akikben fellelhető volt az egész természetfeletti lénye. Az egész egyszerre volt lenyűgöző ugyanakkor bizarr, hiszen senki nem tudta pontosan mi és miért történt régen, hogy kik voltak az első ilyen lények és ki teremtette őket. Az emberiség többsége egyszerűen csak kész tényeket kapott és senki még csak nem is tudhatta, a miérteket vagy a hogyanokat.

 A szemeimmel csak úgy faltam a sorokat. Ahogy lapoztam egyet egy lap kicsúszott a többi közül. Valamikor egy rajz lehetett ott, ahol most csak egy paca volt. Erősen lesatírozták, így csak egy csúcsot tudtam kivenni belőle, de ez semmit nem jelentett, hiszen bármi lehetett. A rajz alatt egy cím állt: 3791 Santa Rosalia Drive.

-          Azt hiszem megtaláltam – mondtam a papírra nézve miközben felálltam. – De mi köze ennek a címhez ennek az egész kavalkádnak? Chrisnek? – kérdeztem felpillantva, de a barna hajú nő már sehol nem volt. Belestem néhány polcsor közé, de sehol nem találtam. Fogalmam sem volt, mit kellene tennem. Jake, az igazgatónő és Doki elmentek, Kellyt azóta nem találom, hogy kijöttünk az igazgatónő irodájából és többiek is felszívódtak.  Nem sok dolog volt, amit tehettem volna. Vagy megvárom míg Jake-ék visszajönnek – ki tudja mikor és talán elszalasztunk valami fontosat – vagy elmegyek erre a helyre egyedül és talán – végre – kiderítem, mi folyik itt.

Kelly szemszöge

-          Túlságosan jól esett? Istenem, hogy lehetsz ekkora barom! – szidtam hangosan magamat, miközben fel-alá járkáltam az egyik csendes folyosón. A többiek órákon ültek, én pedig igazoltan lógtam. Naná, hogy ezt kihasználtam, csak nem éppen arra, amire kellett volna. Mindazok mellett, hogy tudtam hülyeséget csinálok elég nagy bajban voltam. A könyvtárban kellett volna lennem Biával és megkeresni azt a csökött agyú volt barátom. Fontosabb dolgom is volt annál, hogy a befejezett szerelmi életemen elmélkedjek, viszont úgy éreztem lehetek egy egész picikét önző, amíg összeszedem magam. Történetesen éppen ez volt a megfelelő alkalom arra, hogy átgondoljam a dolgokat.

-          Jól esett? – engedte el meglepetten a karomat Salem.
-          Nem. Vagyis igen – dadogtam össze vissza – Nem hagyhatnánk ezt?
-          Nem – mondta vigyorogva és zsebre dugott kézzel. –Tudod arra is foghattad volna, hogy részeg voltál – dőlt neki a falnak – de nem tetted.
-          Nem, nem tettem.
-          Miért nem? – kérdezte érdeklődve.
-          Az tenne jót a lelkednek? Mert akkor elölről is kezdhetjük ezt a beszélgetést – fontam össze a karom a mellem előtt.
-          Ó, miattam aztán nem kell – vigyorgott idétlenül – igazság szerint ez hízelgő.
-          Na, ne mond – vontam fel a szemöldököm miközben őt néztem. Mi a fene baja van ennek a srácnak?
-          De bizony. Ha már itt tartunk, nekem is jól esett- komolyodott el és ellökte magát a faltól, így közelebb került hozzám.
-          Örülök – csúszott ki a számon, mire ismét feltűnt az a mindent tudó vigyora.
-          Örülök, hogy örülsz.
-          Oké, mielőtt teljesen belezavarodok ebbe a beszélgetésbe, mi is ennek az egésznek a célja? – kérdeztem egyik lábamról a másikra állva.
-          Mond meg te – jött hozzám még közelebb. – Chris miatt volt?
-          Nem. Én csak…
-          Így akartál bosszút állni, azért amit tett? – kérdezte az arcomat fürkészve. Vajon azért tettem?
-          Nem – mondtam őszintén. – Figyelj, te egy eszméletlenül jóképű, jó fej, aranyos, vicces srác vagy. Ez csak… így alakult.
-          És fog még alakulni?
-          Szeretnéd, hogy alakuljon? – kérdeztem vissza, elveszítve a türelmem. Közelebb hajolt hozzám, mire elakadt a lélegzetem. Mielőtt azonban azt hihettem volna, hogy megcsókol elfordította a fejét és a fülembe súgta:
-          Nálad a labda, kislány.

Kelly&Salem

Bianca szemszöge

A Santa Rosalia Drive nem volt valami forgalmas környék. Bár, mint Los Angeles legtöbb környéke ez is milliomos negyed volt, annyi különbség volt, hogy úgy tűnt a tulajdonosok, akik ide építtették hatalmas villáikat nyugalomra vágynak. Csakhogy engem egyik villa sem érdekelt. Konkrét címem volt, ami után kutathattam a hosszú utcán. A nap a fejem fölött tűzött, ezért felfogtam a hajam a csuklómon lévő gumival, miközben rendíthetetlenül kerestem a megadott címet. Tény, hogy sok mindent vártam a címtől függetlenül. Egy régi, ódivatú beporosodott házat, amihez valami rémtörténet fűződik, vagy éppen egy öreg nénikét, aki közli, hogy a ház régebben leégett. Bármit, kivéve azt, ami igazából a szemem elé tárult, amikor a megadott címhez értem.

Előttem egy téglafalból épített, halvány barackszín iskola állt. Ahogy a diákok jöttek mentek az épület környékén több információm is lett. A diákok többségén balettcipő volt, harisnya, egy póló vagy épp egy trikó. Fiúk, lányok vegyesen voltak, jól érezték magukat, pihenőt tartottak két óra közt, hűtötték magukat ebben a forróságban. Mellettem egy csoport haladt el, ami látszólag velem egykorú fiatalokból állt. A beszélgetésükből elkaptam néhány foszlányt, aminek a lényege annyi volt, hogy mindjárt elkésnek valamilyen Mr. Fitz órájáról.

Megvártam, amíg becsengetnek órára, csak hogy ne keltsek feltűnést, miközben körbejárom az épületet. Mikor az udvar kiürült alaposan szétnéztem mindenhol, ahol csak tudtam. Az ablakok hatalmasak voltak, csak úgy mint az ajtók, az iskola pedig        kívülről teljesen rendben volt. Sehol egy graffiti, egy eldobott rágóspapír, vagy órákról lógó fiatalok. Ez azért eléggé ijesztő volt, hiszen hiába természetfeletti suliba járok, attól még ránk is vonatkoznak a tinik alapszabályai: lógj néhány óráról, szemetelj, és még sorolhatnám. Ez a fajta tökéletesség számomra ismeretlen volt. És ez megrémített.

Miután úgy ítéltem meg, hogy az udvaron és környékén biztos nem találok semmit, bementem az épületbe. A folyosón csend volt, viszont a különböző zenék, és utasítások mind-mind kiszűrődtek az ajtókon keresztül. A folyosó nagy része félhomályba burkolózott, hiszen csak az ajtóval szemközti fal volt teljesen üvegből, de a kintről áradó fény nem ért el a folyosó túlsó végére. Ahogy lassan haladtam végignéztem a folyosó két falán. Különböző képek fellépésekről, próbákról, és persze minden suli átlagossága – tablóképek. A szemem végigfuttattam az arcokon. A kiírás szerint ez egy húsz évvel ezelőtti tabló volt. Az arcvonások azóta biztos megváltoztak, de ha valamelyikük szembe jött volna velem, biztosan felismertem volna őket. Tovább léptem a következő tablóhoz, ami az előzőhöz hasonlóan szintén húsz évvel ezelőtti volt. A tabló eleinte nem keltett fel a figyelmem, amíg meg nem láttam egy ismerős arcot. Tény, hogy csak a nevéről nem mondtam volna meg, hogy rokonok, de Izzy a képet nézve rettentően hasonlít az anyukájára. Közelebb léptem, hogy el tudjam olvasni a nevét: Aria Scott- állt a kép alatt a neve. Összeráncoltam a szemem, hiszen ezek szerint Izzy és Chris szülei már akkor házasok voltak, mikor ide jártak. De hiszen még csak tizennyolc évesek lehettek! Ám a megdöbbenésem nem tartott sokáig, hiszen felmerült bennem egy lényegesebb kérdés: hogy-hogy nem a Starlight-ba jártak? Aria képe mellett ott volt a férje is – Devon Scott. A férfit jobban szemügyre véve Chris nem sokban hasonlított hozzá, talán az orruk és a szemük – de Chris, csak úgy mint a testvére, az anyjára hasonlított, a hajszínétől eltekintve. Idegesen néztem körbe a folyosón, hiszen féltem, hogy valaki meglát. Nem tudtam eldönteni, mit csináljak. Talán vissza kellett volna mennem a Starlightba, hogy szóljak valakinek, de mégis kinek? Kelly kitudja hol van, Jake-ék talán még vissza sem értek, és ha még vissza is tértek volna… talán valami olyat szalasztok el, ami már nem lesz itt, ha most elmegyek innen.

Végig kellett gondolnom az egészet. Leültem a tablóval szembeni padra, hogy átgondoljam, mit tegyek. Ez a hely valamilyen módon kötődik a jóslathoz. És ez vezetett el a Scott szülőkhöz is. De mi köze nekik a jóslathoz? Talán ők is David és Leona mellett állnak? És ha igen, mi köze lenne akkor is ehhez az egésznek az iskolához? Ki kellett derítenem, hogy mit csináltak itt Chris szülei, hiszen ez nyilvánvalóan fontos információ volt. És a lehető leghamarabb kell kiderítenem, mielőtt összefutok valakivel, aki nem örülne az ittlétemnek.

Bár tervem nem volt, mégis felbuzdulva pattantam fel a helyemről, hogy kiderítsem, mégis mi folyik itt. Végigmentem a hosszú folyosón, majd jobbra fordultam, ami jó döntésnek bizonyult, hiszen az ott található aulában, a másik bejárat mellett egy porta volt, ahol egy idős bácsika ült. Gondoltam jó kiindulási pont lenne, ha ki tudnék belőle szedni valamit.

-          Jó napot! – mosolyogtam az ősz hajú alacsony emberre, aki egy forgószékben ülve keresztrejtvényt fejtett. Mikor köszöntem neki felnézett, szürkés szemeiben melegség csillogott.
-          Szervusz, kedveském! – köszönt vissza rekedtes hangján. – Miben segíthetek?
-          Öhmm…. az-az igazság, hogy keresek valakit. Illetve valakiket. Talán emlékszik rájuk húsz évvel ezelőtt. A nevük Aria és Devon Scott. – az öreg szemében felismerés csillant, de a szavai lelombozóak voltak.
-          Sajnálom, de nem adhatok ki információkat róluk.
-          Félreérti… - vágtam a szavába – az-az igazság, hogy ők az egyik barátnőm, Izabelle szülei. Elmesélte, hogy a szülei elhagyták. Tudtam, hogy ebbe az iskolába jártak, gondoltam ez jó kiindulási pont lenne, hogy megtaláljam őket. Csak segíteni szeretnék a barátnőmnek. Tudom, mennyire fáj neki, hogy a szülei csak így otthagyták. – tudtam, hogy csúnya dolog ilyet hazudni, de úgy tűnt nem volt más választásom.  Azzal nyugtattam magam, hogy mindez jó célt szolgál, még ha ki is kellett használnom Izzy és Chris szerencsétlen helyzetét. Az ujjaimmal idegesen doboltam a lakozott asztallapomon, miközben könyörögve néztem a bácsika szemébe.
-          Rendben van – sóhajtott fel megadóan a portás. – Mit tudsz pontosan a Scott párosról?
-          Csak amennyit a barátnőm mondott. A szülei a születése után elhagyták őt és a bátyját. – válaszomra a portás bólintott egyet.
-          Nem hallott az eltűnésükről, kedveském? – kérdezte az öregúr, miközben ráncos arca aggodalmat tükrözött.
-          Nem – ráztam a fejem értetlenül – Milyen eltűnés?
-          A Scott páros kitűnő táncpárosnak bizonyult – kezdett bele a történetbe – Rengeteg fellépésük volt, sok rendezvényre hívták őket. Sok barátjuk volt, népszerűek voltak. Aztán az egyik nap már nem jöttek be. Felszívódtak. A rendőrség nyomozott utánuk, de nem találták meg őket.
-          Tehát azt mondja, senkinek még csak fogalma sem volt róla, hogy hová lettek?
-          Nem, senkinek – rázta a fejét. -  Viszont akkoriban ez nem volt olyan meglepő. Az iskola még csak akkor volt két éve megnyitva, a diákok jöttek-mentek. Persze kár volt értük, hiszen remek táncosok voltak.
-          Értem – mondtam csalódottan, hiszen abban reménykedtem, hogy találok valami nyomot. Viszont úgy tűnt, a könyvben megtalált cetli tényleg arra utalt, hogy Chris a szüleit próbálta felkutatni.
-          Viszont az egyik termet a pincében teljesen lezárták. Tudja, akkoriban az iskola nem volt ilyen nagy, így ott is voltak próbatermek. Az egyik ilyen teremben Aria és Devon sok időt töltöttek. Igaz, azóta a lenti próbatermek raktárrá alakultak át.
-          Esetleg… megnézhetném azt a helyet? – kérdeztem bizonytalanul. Lehet, hogy húsz év eltelt, de talán találok ott valamit, amiből kiindulhatok. Az öregember bizonytalanul nézett rám. – Kérem! Sokat jelentene a barátnőmnek – fűztem hozzá ártatlanul.
-          Rendben – mondta, és felállt a székéből. Bicegve felvette az egyik kulcscsomót és megkerülve az asztalt elindult az egyik folyosón. Út közben nem beszélgettünk, gondolom neki elég nagy távot jelentett ennyi idősen a sok séta, én pedig a gondolataimba merültem. Mégis mit csináltak itt Chris szülei? És miért tűntek el szó nélkül? Ehhez hasonló kérdések jártak a fejemben, miközben egy ősrégi lépcsőn mentünk lefelé. A fal két oldalt poros volt, a régi lámpákon pókhálók csüngtek, amik kissé hátborzongatóvá tették a helyiséget. Az előttem lévő portás megállt körülbelül az ötödik ajtónál balra, és az egyik kulcsot a zárba helyezte. Mindketten hallottuk a zár kattanását.
-          Meg is van – nyitott be a rengeteg szekrény közé, amik különböző iratokat rejtettek. – Ha végeztél zárd be magad után az ajtót – mondta mosolyogva és visszaindult a lépcső felé.
-          Köszönöm! – szóltam utána, de választ nem hallottam.

Beléptem a poros helységbe, aminek az első részét végig nagy fémszekrények foglalták el. A terem jobb oldalán egy tükör futott végig, vele szemben pedig padok voltak egymásra pakolva. A helyiségben sötét volt, az egyetlen fényforrás a terem közepén lévő csillár volt, de ez sem adott elegendő fényt. A terem sarkai homályba burkolóztak, a lépteim visszhangoztak a teremben. Ahogy előrefelé mentem nem vettem észre a papírlapot, csak mikor már ráléptem. Mikor lehajoltam, hogy felvegyem a szemem megakadt a tükör alján, amibe valami furcsa jelet véstek. A papírral nem foglalkozva odaléptem a tükörhöz és leguggolva szemügyre vettem a jelet. Egy hétágú csillag volt a tükrön, amit valamilyen erős tintával festhettek fel rá. A rajz alapján felismertem, hogy ugyanez a jel lehetett a papírra felrajzolva, amin ezt a címet is találtam. A csillag közepén egy lángcsóva volt, amit indák fontak körbe. A minta különlegessége az volt, hogy az egész úgy nézett ki, mintha a szél fújná a két szimbólumot. A csillag külső peremén, az egyik vonal helyett villám volt, aminek a sarkában egy szem rajzolódott ki. A szemből egy könnycsepp indult ki, amely úgy tűnt, mintha valakinek fájdalmat akarna okozni. Nem kellett sok idő, hogy rájöjjek, mit is ábrázol ez az egész.

Az indák engem jelképeztek, míg a tűz Jake-et. A villám Kelly volt, a szél Chris, míg a szem valószínűleg Izzy jövőbelátását jelképezte. A könnycsepp Mandyt ábrázolta, aki képes volt fájdalmat okozni. De mi van a gondolatolvasással? Az volt a hetedik képesség a mondik birtokában, de úgy tűnt, az ábra megalkotásakor erre senki nem gondolt. Mikor ezen túlléptem, észrevettem, hogy az ábra nem teljesen a tükör részét képezi. A minta kicsit kiugrott, körülötte a tükör egy kis négyzetet alkotott. Benyomtam az ábrát, de persze nem számítottam semmire. Ezért lepődtem meg, mikor a terem másik végében a fal megmozdult, és egy fura kattanás kíséretében megnyílt a fal. Körbenéztem a helyiségben, hogy biztos egyedül vagyok-e.  Mivel senkit nem láttam magamon kívül, lassan elindultam a rejtett ajtó felé. Ahogy beléptem azonnal észrevettem, hogy a helyiség nem valami hatalmas. Egy kisebbfajta szobának mondanám, ha szépen be lenne rendezve. Ezzel szemben a terem eltért a megszokottaktól. A padlóra ugyanaz a minta volt rajzolva, ami kintre is, csak ez sokkalta nagyobb volt, befedte az egész padlót.  Az ajtóval szemközti fal tele volt különféle mintákkal, amiket nem nagyon értettem. Viszont a falakon a mintán kívül képek, feljegyzések is voltak.

Úgy tűnt, itt is megtalálhatóak voltak azok a feljegyzések, amiket a könyvtári Bibliában is találtam. Különböző történet összehasonlítások, tényekkel való bizonyítások. Viszont nem ez volt a legfurább. Képek voltak, mint a hetünkről, még egészen kicsi korban. Ezzel még nem lett volna baj, de mindegyikünknek csak a háta látszott a fényképeken. Ezen kívül volt még egy rajz, a barna hajú nőről, aki a könyvtárban is segített nekem. Mivel kíváncsi voltam ki lehetett az, közelebb léptem és jobban szemügyre vettem. A rajzon nyári ruhában volt, ami nem fedte sem a hasát, sem a kulcscsontját. Barna haját a háta mögé fújta a szél, az arca melegséget sugárzott. A kép címe egy szó volt: Aisha.

A szívem zakatolni kezdett. Az nem lehet, hogy egy régen halott, természetfeletti Istennő segített nekem. Ez még gondolatban is abszurd volt, nem hogy még hangosan ki is mondjam. Nem értettem teljesen az összefüggést. Segített nekem, hogy eljussak ide, szóval azt akarta, hogy valamit megtaláljak. Hogy valamire rájöjjek, ami végig ott volt a szemem előtt. A rajzhoz közelebb lépve megakadt a szemem valamin. A nő kulcscsontján egy aprócska, csillag alakú sebhely látszódott. Összeráncolt szemöldökkel próbáltam visszagondolni a könyvtárra, ahogy a barna hajú nő kulcscsontján valamilyen ábra van. Tudtam, hogy valahonnan ismerős a csillag, hogy láttam már valahol, de nem tudtam rájönni, hogy hol. Elfordultam a rajztól, és visszaléptem a minket ábrázoló képekhez. A szemem azonban megakadt egy másik képen. A fotón Jake szülei voltak – felismertem őket, hiszen már képen is láttam őket, és személyesen is találkoztunk – karjaikban a kicsi Jake-ket tartották. Viszont mellettük ott álltak Chris szülei is, akik a kicsike Christ fogták a karjaik közt. Az egészben az volt a legfurább, hogy úgy tűnt a két házaspár jó kapcsolatot ápolt egymással. Ahogy néztem a képet próbáltam összefüggést találni az egész között. Aisha, Jake, Chris, Aria és Devon Scott, Leona és David, valamint én.

Jake

Nem kellett sok idő, hogy rájöjjek, persze ehhez volt egy kis segítségem is. Aisha azt akarta, hogy kijussak az iskolából. Ha tudta is, hogy én vagyok a kiválasztott az lett volna az érthető, hogy ott akar tartani, ahol biztonságban vagyok. Erősen gondolkodtam, mi is folyik itt valójában. Lepillantottam a padlóra. A monda szerint Aisha-nak két ereje volt. A föld és a gyógyítás. De hogy kapcsolódik ez Jake-hez és Chrishez?  Senki sem tudhatta ennyire előre, hogy Jake és én együttleszünk, vagy, hogy Chris elárul-e minket.  Az ábrára pillantottam, miközben lassan körbejártam. A monda szerint a gyógyító erő mindenkit meggyógyít, kivéve aki használja. Ami azt jelentette, hogy az ábra rossz volt. Hiszen a lángokba tekeredő indáknak fel kellett volna gyulladniuk. A fejemet felkapva a képekhez mentem, ahol a hátunk volt lefényképezve. Tudtam, mit keresek. Jake képét letéptem a falról, Aisha rajzával együtt. Tudtam, megesküdtem volna, hogy láttam már valahol ezt a heget. Jake lapockáján, az erdőben, mikor a nyomkövető üldözött minket. Az ábra helyes volt. A tűz mellett a gyógyítás miatt nem gyulladtak meg az indák. Végig rosszul néztük az egészet. Azt hittük tudunk valamit, és ennek birtokában cselekedtünk. A többiek mind engem védtek, pedig nem én voltam a célpont, hanem Jake. Jake volt a kiválasztott, nem pedig én.