29.fejezet - Álmok

Sziasztok!

Hát ide is eljutottam :) Nem szeretnék külön köszönetnyilvánítást, mérföldes mondanivalót vagy megsiratni bárkit is, mert nem ez a cél. Szeretnék köszönetet mondani az olvasóimnak, akik nem hagytak el, annak ellenére, mikor nagyon ritkán hoztam fejezetet. Szeretlek titeket! ♥
Szeretnék köszönetet mondani a nővéremnek, Klaunak, aki mindig meghallgatott, ötleteket adott, és addig piszkált, amíg le nem ültem írni. Nem tudom, mi lenne velem, ha te nem lennél! ♥

És ennyi. Nem sorolom fel kinek miért lehetnék még hálás, mert akinek az vagyok az úgyis tudja, és nem szabadul meg tőlem. Történeteim vannak/lesznek még, és ha valaki szívesen olvasná, annak nem harapom le a fejét, ha szeretné, hogy e-mailben elküldjem neki! :)
remélem tetszeni fog az utolsó fejezet, és írtok nekem pár sort!

Szeretlek titeket! ♥
Puszi, Clary

29. fejezet – Álmok

Az ember sosem lehet biztos a halálában. Nem tudhatja mennyi van még hátra, mik lehetnek az utolsó kimondott szavai, kiket lát életében utoljára, és hogy hagyja ott a világot. Sosem lehetünk biztosak semmiben. Néha egy másodperc, egy perc alatt történik. Talán meg sem érezzük. Vagy épp ellenkezőleg sokáig tart, tele szenvedéssel és fájdalommal. Nem tudhatni melyik a jobb. Egy perc alatt hátrahagyni mindent és mindenkit úgy, hogy nem fáj, viszont nincs adva a búcsúzás, a lezárás lehetősége. Vagy tudni, hogy nemsokára meghalunk, elrendezni a dolgainkat, elbúcsúzni mindentől és mindenkitől, kiállva a talán elviselhetetlen fájdalmat. Nézőpont, személyiség kérdése kinek melyik lehetőség a kecsegtetőbb. Csak hogy nem mi döntünk. Talán valahol meg van írva kinek milyen halál jut, milyet érdemel és hány évesen. Ezeket a dolgokat senki nem tudhatja biztosra. Talán épp ettől ilyen ijesztő az egész.

Lebegtem. Körülöttem csak feketeség volt, mindent elborított, nem volt belőle kiút. Csak a nagy fekete semmi volt. Nem tudtam mozogni, sem beszélni, pedig legszívesebben ordítottam volna. Fogalmam sem volt mennyi ideje vagyok itt, és mennyi ideig leszek itt. Talán ez valami várószoba? Viccesen hangozz ez a gondolat, de reméltem, hogy nem leszek itt, teljesen egyedül egy örökkévalóságig. Mert még a halál sem lehet ennyire unalmas, igaz?

***

Fény szűrődött be. Hangfoszlányokat hallottam, és olyan volt, mintha valaki megérintett volna. Valami hideget éreztem, aztán egy apró nyilallást. Felnyögtem. Valami megnyikordult, valami más pedig felborult. Újabb hangokat hallottam.  Aztán valaki hadarni kezdett, de nem értettem mit, vagy hogy ki volt az. Újabb nyilallás az oldalamba, mielőtt megint elnyelt volna a sötétség.

***

Az egész furcsa volt. Kinyitni a szemem, hozzászokni a sötéthez, megpillantani a körülöttem lévő dolgokat. Este volt. Jake szobájában voltam, ezt rögtön tudtam. Az illata mindent körbelengett, mindenhol ott volt. Óvatosan felültem. Jake mellettem békésen aludt, a kezével a kezem fogta. Belenyilallt a fejembe, mire odakaptam a kezem. Egy hegen kívül a homlokom közepén semmit nem éreztem. Megnéztem a többi végtagom is. A jobb vállamon egy másik heg, ami a kulcscsontomig ért. A combomon egy hatalmas sötét folt, és egy újabb heg. A bal oldalamon égési sérülés, amitől erősen az a gyanúm támadt, hogy sosem múlik el. Máskor, más körülmények között bánkódtam volna ezen, hogy tele vagyok hegekkel meg más sérülésekkel, de valami jobban lekötötte a figyelmem: éltem. Fogalmam sincs, hogy éltem túl, hiszen rengeteg sebem volt, és David meg a tűzlabdája… azt hittem megölt, de nem. Hatalmas vigyor terült szét az arcomon. Jake-hez fordultam, és elkezdtem cirógatni az arcát. Először csak belesimult a tenyerembe, aztán lassan nyitogatni kezdte a szemét. Mikor felfogta, hogy én vagyok az a szeme kipattant és felült.

-          Felébredtél – mondta rekedten, arca meggyötörtnek tűnt a sötétben.

-          Nagyon úgy tűnik – mosolyodtam el.

-          Már azt…. azt hittem, hogy… - mondta akadozva.

-          Sssss, itt vagyok – csitítottam, miközben átöleltem a nyakát és mellkasára döntöttem a fejem. A derekamra kulcsolta a kezét és magához húzva szorosan tartott. – Meddig voltam így? – kérdeztem a szerintem legegyszerűbb kérdést.

-          Egy hónapig – válaszolta meggyötörten.

-          Mi? – kaptam fel a fejem egyből, a szemébe nézve. – De hogy? Vagy miért? És egyáltalán hogy? – értetlenkedtem, mire megkönnyebbülten elmosolyodott.

-          Hiányzott a hangod- mondta gyengéden, miközben elsöpört kezével egy szemembe lógó tincset.

-          Neked meg megnőtt a hajad – néztem rá összevont szemöldökkel. – És szúr az arcod. Mi van, kényszerszabadságra megyek, erre visszamész az őskorba? – próbáltam viccelődni egy kicsit.

-          Azt hittem elveszítelek – döntötte az enyémnek a homlokát lehunyva a szemét.

-          Nem szabadulsz meg olyan könnyen tőlem. Túl sokat drámáztam azért, hogy megkapjalak – simítottam meg az arcát, aztán megcsókoltam. Még közelebb húzott magához, ha ez lehetséges volt. Egyszerre volt gyengéd és vad, birtokló, kétségbeesett, követelőző, szenvedélyes.

-          Hiányoztál – mondtam, miután elszakadtunk egymástól.

-          Eszméletlen voltál. Nem is hiányozhattam – nevetett fel halkan.

-          Hé, azt nem tudhatod. És különben is, ez így jól hangzott – mosolyogtam rá elégedetten. Örültem, hogy mosolyogni láttam.

-          Te is hiányoztál – csókolt meg újra. – És én is szeretlek.

Nem voltam valami fitt, talán ennek köszönhető, hogy Jake vallomása és némi csókcsata után mindketten elaludtunk. Nem volt erőm megkérdezni, hogy mi történt miután engem kirobbantottak, és hogy éltem túl. Úgy voltam vele, hogy ez ráér reggelig. Magamhoz képest korán keltem, lezuhanyoztam és magamra vettem Jake egyik pólóját meg melegítőjét. Bár röhejesen festettem benne nem érdekelt, a célnak pont megfelelt. Magamra vettem az egyik pulcsiját is és halkan kilépve az ajtón elindultam a szobánk felé. Belépve ott találtam az egész bandát: Kelly és Salem Kelly ágyán, Mira, Melanie, Becca, Lisa az én ágyamon tömörültek össze. A földön Reid, Rowen és Mason aludtak hálózsákokban.

-          Na szép! – kiáltottam el magam, mire a többség álmosan nyitotta ki a szemét – kiveszek egy kis kényszerszabadságot és máris elfoglaljátok a szobám? Te meg – mutattam az ágyból kikászálódó Salemre – így kihasználod a helyzetet, hogy nem vagyok itt? – vigyorogtam, mint egy tejbe tök. A következő pillanatban úgy tűnt mindenki felfogta, hogy én vagyok én, felébredtem és kötekedős hangulatomban vagyok, ugyanis mindenki egyszerre ugrott rám. Agyonölelgettek meg puszilgattak, Kelly és a lányok elsírták magukat velem együtt. Elég nagy zajt csaphattunk, mert a következő pillanatban Doki lépett be az igazgatónővel az oldalán. Egyből Doki nyakába ugrottam, aki hosszasan megölelt, végül eltolt magától.

-          Beszélnünk kell – mondta, mire a szobában megfagyott a levegő.

-          Jól vagy? – kérdezte Jake, miközben újabb ruhákat szórt az ágyra. A szobája kicsit megváltozott. Bekerült egy franciaágy az ablak alá, Az íróasztal az ágy végében volt, bal oldalt a fürdő foglalt helyet, jobb oldalt pedig egy szekrénysor, ahová épp a ruháimat pakoltam. A helyzet kicsit megváltozott az elmúlt egy hétben, mióta felébredtem. Salem átcuccolt Kellyhez, én Jake-hez, és úgy tűnt Lisa meg Mason is egy párt alkotnak. Nos, legalább ezt megköszönhetjük Davidnek és Leonának.

-          Nem is tudom. Fura az egész – huppantam le az ágyra, miközben a szám szélét rágtam. Idegesítő szokás.

-          Ez érthető – ült le velem szemben – nem minden nap derül ki az ember ellenségéről, hogy a testvére. – Na igen.

Az ominózus beszélgetés a Dokival meg az igazgatónővel Jake jelenlétében. Doki elvarrta bennem az elvarratlan szálakat. Miután engem kirobbantottak megjelent a semmiből Izzy és Lisa. Mint kiderült Izzy nem áruló volt, hanem Lisát kereste, mert látta magát, ahogy kiszabadítja a lányt. Jake,  megölte az apját. Ezután kitört a káosz. Mindenki menekülni próbált, ám a nagy kavarodásban mindenki teljesen megzavarodott. Izzy megölte Leonát, Salem Devont, Mrs. Hill Aria Scottot. A többieket elfogták kivéve, Christ, aki megszökött, őt azóta keresik. Elmondták, hogy meghaltam volna, ha nincs Jake. Úgy tűnik az ereje előjött abban a pillanatban, hogy halál közeli élménybe került a barátnője. Ő gyógyított meg, így egy hajszálon múlt az életem. Elmondták, hogy azért voltam kómában egy hónapig, mert a testem újjáépítette magát Jake erejével, bármit is jelentsen ez. Aztán jött a legnehezebb rész. Mandy, aki segített nekem Leonával harc közben. Időközben kiderült, hogy Mandy végig a mi oldalunkon állt. Az egyetlen ok, amiért úgy csinált, mintha Lenonáék pártján állna, az volt, hogy zsarolták. Velem. Mert a kishúga voltam.

Jake felvázolta, hogy sok utánajárás után kiderült, hogy Mandy igazat mond. A lány teljesen megváltozott mindenki felé, kedves volt, segítőkész, barátságos. Elmondta, hogy Leonáék ismerték a szüleinket, tisztában voltak vele, hogy testvérek vagyunk, épp ezért zsarolták meg Mandyt. Persze a lány csak úgy nem hitt volna nekik, de mutattak egy családi képet ahol Mandy mellett ott állok én, alig két évesen. Azért ez ijesztő volt. Szóval végig engem védett, semmi hátsószándéka nem volt. Feldolgozni, hogy van egy testvérem furcsa volt. Az elmúlt egy hétben igaz, sokat beszélgettem Mandyvel, egy bizonyos gyanakvás mégis megmaradt bennem. Mindketten tudtuk, hogy nehéz lesz, de valahogy próbálunk megbarátkozni ennek az egésznek a gondolatával.

-          Majd csak lesz valahogy – tértem vissza a jelenbe. – Igazából – húztam össze a szemöldököm – egészséges az, ha a nővérem volt barátjával járok? – vágtam undorodó arckifejezést.

-          Bianca – kezdte fáradtan. Kezdett beleunni, hogy napi szinten szekáltam ezzel.

-          Azt hiszem szakítok veled – vigyorogtam rá.

-          Akkor gondolom nem baj, ha azokat kidobálom a szekrényből – mutatott a szépen behajtogatott ruháimra.

-          Azért annyira ne siessünk. Talán rávehetsz valahogy megbocsássak.

-          Ó, igazán? például? – hajolt hozzám közelebb.

-          Menni fog ez nekünk? Ez az egész?– néztem eltűnődve a szemébe.

-          Mindig is ment. Csak folyton elcsesztünk.  – mosolygott édesen – Többet nem engedlek el. – nézett komolyan a szemembe, aztán megcsókolt.

Vége

28.fejezet - Egy perc

Sziasztok!
Először is, ismételten sajnálom, hogy késtem/csúsztam a fejezettel, ennek okait nem szeretném sorolni, egyrészt mert a legfőbb ok a lustaság, másrészt mert már azon is elgondolkodom, ezt olvassa-e egyáltalán valaki. :)
A helyzet a következő: Ami azt illeti, ez az utolsó előtti fejezet. Ezt két okból is tudom. Az első az, hogy tudtam, hogy a vége felé jár a történet. A második az, hogy befejeztem, így kész tényekkel állok előttetek ( persze képletesen), a tudattal, hogy a következő fejezet egész biztosan időben érkezik.

Nem is húznám tovább az időt, mindnekinek jó olvasást!
puszi, Clary



28.fejezet - Egy perc

Sosem lehetünk teljesen biztosak a jövőnkben. Talán eldöntünk valamit, latolgatunk, izgulunk és reménykedünk, hogy mi várhat ránk. Az is előfordulhat, hogy az esélytelenek nyugalmával teszünk meg valamit, vagy éppen a győztesek lelki békéjével viszünk véghez egy feladatot, tudván, hogy nyert ügyünk van. A két véglet között pedig ott az örök izgalom, a félelem, hogy megfosztanak minket az álmainktól, miközben fel sem fogjuk igazán, hogy életünk végéig minden egyes perc egy álom. Sosem szabad elfelejtenünk milyen apró örömök voltak az életünkben, és mindezeket kikkel éltük át. Hogy mennyi közös emlék összekapcsolhat egy embert, ezzel szoros kapcsot hozva létre, amit barátságnak hívnunk. Hogy mennyire tudunk aggódni valamiért, vagy éppen valakiért, hogy elveszíthetjük. Az ember csak a veszély küszöbének határán döbben rá mennyi a ki nem mondott szó, mit veszíthet, és mik azok, amiket talán már sosem élhet át.

Az adrenalintól feltöltődve futottam a Starlight felé, ami őrültség volt, hiszen az iskola nem egy köpés volt. De úgy éreztem, még így is hamarabb jutok el a suliba, mintha metróval, vagy éppen taxival közlekednék. A cél egy az egyben meg volt a fejemben: megmenteni Jake-ket. Igen, ez talán elcsépelt lehet, de ez nem érdekelt. Tettem a közhelyekre, hogy ki mit gondol, miért rohangál ész nélkül egy lány az utcán, csak futottam megállás nélkül nem érdekelve, hogy annyira szúr az oldalam, hogy mindjárt összeesek. Persze, ha bárkinél lett volna telefon, talán nem kellett volna ész nélkül rohannom. Miközben rohantam ilyen magasröptű gondolataim támadtak: hogy lehet, hogy egy természetfeletti suliban senki nem tartja magánál a telefonját? Vagy ha maguknál tartják akkor miért nem veszik fel?

Ezeket a furcsa kérdéseket betudtam annak, hogy megijedtem. Persze, hiszen ritkán derül ki egy emberről, hogy mégsem ő egy természetfeletti világ kiválasztottja, hanem a barátja. Akit történetesen a szülei akarnak megölni. Az egész helyzet abszurdnak tűnt és nevetségesnek és bármennyire szerettem volna nevetni az egész helyzet kialakulásán egyszerűen nem tudtam. Ha az ember lánya az életéért fut, a barátja életéért, a szerettei életéért, az ilyen dolgok valahogy lényegtelenné válnak.

Ész nélkül szaladtam tehát a suli felé, aminek a távolban kezdek kirajzolódni a körvonalai. Azonban valami furcsa volt. Már messziről ki lehetett szúrni, hogy a diákok nem ücsörögnek az udvaron a fák tövében kiélvezve a napsütést, nem lógnak a barátaikkal. Az egész hely kísértetiesnek tűnt. Egy pisszenés nem hallatszott. Beestem a nyitott szárnyú kapun, és már épp készültem volna berohanni az épületbe, amikor váratlan dolog történt. Az épület nyugati szárnya egy az egyben felrobbant. Az ablakok kitörtek, a keretek között tűz csapott ki, és kitört a káosz.

Tanárok, ijedt diákok és szüleik özönlöttek ki az létesítményből, akik minél távolabb akarták tudni magukat a romokban heverő épülettől. A tömeg hömpölygött kifelé az udvarra, ismerős is ismeretlen arcok riadt tekintetét figyeltem, miközben Jake-ket kerestem. De ő nem volt sehol. Gondolkodás nélkül indultam meg a bejárat felé, figyelmen kívül hagyva a füstöt, az elviselhetetlen meleget, és az ijedt embereket. A könyökömmel törtem utat magamnak a kiáradók tömege közt, és a felrobbantott szárny felé igyekeztem. A folyosók egyre kihaltabbak lettek, már csak távolról hallottam a tömeg ijedt hangját.

Ismerős arcokat kerestem a füst ködében, de sehol nem láttam senkit. Hallottam a kiáltásokat magam mögött, ahogy az emberek egymást lökdösve igyekeznek a kijárat felé, de nem figyeltem rájuk. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy minél hamarabb megtaláljam azt akit keresek. A torkomat gombóc szorította össze, az oldalam szúrt, az erőm pedig csapongott. Az ablakokat kívülről indák kezdték körbefonni, mint egy bizonyítva, hogy ijedtségemben nem tudom kontrollálni az erőm. Ahogy egyre közelebb értem a nyugati szárny megmaradt részeihez újabb kiáltások ütötték meg a fülem és valamiféle csatazajok. Az aulába lépve egy teljes percig lefagytam. A lángok között ott volt Jake, mellette Salem és Kelly, az előbbi vérfarkas alakban. Mögöttük ott állt az igazgatónő, Kirova és Doki. A lángok között szétszóródva pedig a többi barátom: Mason, Melanie, Becca, Mire, Reid és Rowen.

A füsttől épp hogy kivehetően ott álltak a többiek: David, Leona, Aria és Devon Scott, Chris, Aaron, Gloria, Cristina, Brandon, Amanda és Mandy. Izzyt és Lisát sehol sem láttam. Fura volt Christ látni, aki nem mellettünk, hanem ellenünk harcolt. A tekintete semmit nem mondott, nyoma sem volt annak az aranyos, megértő srácnak, akit megismertem. Nehéz volt elképzelni, hogy Chrisszel valaha barátok voltunk, épp ezért fogalmam sem volt Jake vajon mit gondol. Az üvegdarabok, a por és hamu és a fel-felcsapó lángok között közelebb mentem a többiekhez. Úgy tűnt a harc még nem kezdődött el, ám mindkét fél feszülten fürkészte a másik megmozdulásait.

Nem figyeltem eléggé, miközben lépkezdtem, így sikerült rálépnem egy nagyobb üvegdarabra, ami persze ripityára tört. Jake és a többiek is felém kapták a tekintetüket. Chris a helyzetet kihasználva, hogy a többiek nem figyelnek erejével nagyobb üvegdarabokat emelt meg és Jake felé irányította őket. Ám volt legjobb barátja is résen volt és az erejét felhasználva felhúzta a lángnyelveket, így megolvasztva az üvegeket amik a földre hulltak. Ekkor tört ki a káosz.

Jake felé futottam, és nem vettem észre Gloriát aki idő közben felém indult. Rowen, Salem egyik vérfarkasa ugrott rá a lányra, és a földön hemperegve harcolni kezdtek. Aria, Chris anyja úgy tűnt fontolóra veszi a menekülés lehetőségét, de ideje sem volt véghezvinni tervét, mert a következő pillanatban az igazgatónő mögötte termett és egy egyszerű mozdulattal leütötte. Devon a férje, épp Doki oldalába próbált süllyeszteni egy kést, de Doki kitért előle. Mindenki el volt foglalva valakivel. Úgy tűnt Chris ezúttal engem vett célba meggátolva, hogy közelebb jussak Jake-hez.

A hajam szél lobogtatta meg, a következő pillanatban pedig a falnak csapódtam. Éreztem a bordáimba nyilalló fájdalmat, érzékeltem, hogy körülöttem vakolat pereg lefelé a falakról. A többiek nem tudtak segíteni. Jake a szüleivel volt elfoglalva és mindenki el volt foglalva jelenlegi ellenfelével. Úgy tűnt a füst mögül újabb emberek érkeztek, csak hogy nem segíteni jöttek, épp ellenkezőleg: megölni minket.

A bordámba nyilalló fájdalommal nem törődve talpra kecmeregtem és a felém igyekvő Christ figyeltem. Nem tűnt sem aranyosnak, sem könyörületesnek. Sőt nagyon úgy festett, mint aki meg akar ölni. A többieket kerülgetve igyekezett felém, miközben én összeszedtem magam. A padlóra figyeltem, ahol folyamatosan indák, gyökerek törtek elő ezzel nehezítve Chris útját felém. Gyorsan kellett gondolkodnom mit tegyek. A következő pillanatban azonban megint a levegőben voltam, aztán üvegcsörömpölés hallatszott ahogy nekivágódtam valaminek. Éles szúrást éreztem a combomban, valami végigfolyt a homlokomon. Odanyúltam, hogy letöröljem a vért ami lassan folydogált kisebb csíkokban az arcomon. Küszködve álltam fel, miközben forgott velem a világ. Abban a pillanatban kedvem támadt volna sírni, de ennél fontosabb dolgom volt. Valahogy Jake közelébe kellett jutnom és tudatnom vele, hogy az egész eddigi kutatásunk fuccsba ment. Ők végig engem próbáltak védeni, miközben őt kellett volna. Nem hagyhattam, hogy most a végén menjen tönkre minden. Csak most kaptam meg őt és nem akartam máris elveszíteni. Talán ez adott elég arra, hogy Christ egy vastag indával a falhoz vágjam újra és újra egészen addig, amíg ájultan a földre nem esett. Talán máskor más körülmények között bűntudatot éreztem volna. De nem akkor, mikor a barátom élete a tét.

Sántikálva, a romok között botladozva indultam el újra Jake felé. A dolgom nem csak az egyre terjedő füst nehezítette, hanem az is, hogy baromira szédültem. A következő pillanatban azonban újabb tényező terelte el a figyelmem. Cristina ugrott rám oldalról, a földre terítve mindkettőnket. A lány egyből felpattant, kezében penge villant. Eszelős tekintettel indult meg felém nem számítva arra, hogy van elég energiám az erőmet használni. Bokája köré egy inda tekeredett, ami lassan kúszott felfelé a kábán.

-          Csak ennyit tudsz, Clark? – kérdezte gúnyos mosollyal az arcán. Még mindig szédülve, bordába nyilalló fájdalommal kecmeregtem talpra.

-          Nem kell ezt csinálnod – próbáltam ész érvekkel meggyőzni. A válasza egy gúnyos kacaj volt.

-           Senki sem mondta, hogy kötelező beállnom közéjük. Én akartam. És ha vége ennek az egésznek Jake az enyém lesz. – a tekintete eszelős volt. Úgy tűnt az egyetlen, ami harcra buzdítja az, hogy Jake ezek után vele lesz. Ez teljesen megőrült!

-          Cristina… - kezdtem lassan megfontolva a mondandóm. – ha ennek vége, Jake halott lesz. Nem én vagyok a kiválasztott, Hanem ő. Őt akarják megölni. – úgy tűnt egy másodpercig átgondolta a mondandóm, végül mégis csak gyűlöletet láttam az arcán.

-          Ribanc! – sikította magából kikelve, kitépve lábát az indák közül. Kezét a magasban tartva indult meg felém, a pengét a mellkasomnak célozva. Hátrébb léptem így próbálva megtartani az egyensúlyom, ha a következő pillanatban rám vetődik, de ez nem történt meg. Valami széles csíkban húzott el a szemem előtt, Cristina pedig a földön landolt.

-          Menj – hörögte Salem félig farkas alakban. Pofájáról vér csorgott lefelé.

Ismét megindultam a romok között Jake felé. Úgy tűnt már senki nem fog az utamba kerülni. Chris még mindig eszméletlenül feküdt a földön, csak úgy, mint Aria, az anyja. Doki oldala véres volt, mellső lábára sántított, de nem hátrált meg Devon felé csattogtatta állkapcsát, miközben egymást kerülgették. Reid és Rowen ismeretlen résztvevők között cibálták le fogaikkal ellenfeleik testrészeit, Mira Gloriával volt elfoglalva, neki Melanie segített. Masont, Kirovát és az igazgatónőt sehol nem láttam. Jake az apjával harcolt, úgy tűnt közben apa-fiabeszélgetést folytatnak. Jake anyja, Leona felém futott, aztán egyszer csak összeesett és a fejéhez kapott. Ledöbbenve néztem a mögötte álló Mandy-re, aki Leonán tartotta a tekintetét.

-          Menj – ordított rám egy pillanatra elszakítva a tekintetét Jake anyjáról.

Fél szemem Mandyn tartva botorkáltam Jake és az apja felé. Úgy tűnt Jake-kel ellentétben David észrevett, mert tekintete felém siklott. Jake apja figyelmetlenségét kihasználva egy tűzgolyót dobott a vállának, a következő pillanatban pedig a férfi felüvöltött.

-          Jake! – ordítottam túl a csata zajait. Jake felém nézett, arcán düh és aggódás látszott. Közelebb botorkáltam hozzá a romok között. Kihasználva azt a pár pillanatot, amíg David a vállával foglalkozott odasántikáltam Jake-hez.

-          Mi történt veled? – kérdezte kétségbeesett és dühös hangon.

-          Jól vagyok – hazudtam átlátszóan.  – Figyelj! Nem én vagyok a kiválasztott, hanem te – kezdtem őrült hadarásba remélve, hogy felfogja amit mondok. – Te vagy Aisha leszármazottja. Te vagy, végig te voltál a kiválasztott. Leonáék vezettek félre, végig azt akarták, hogy azt higgyük én vagyok, de ez nem igaz. Nem egészen tudom, hogy van ez, de láttam a fotót. A csillag alakú heged megegyezik Aisha hegével. Te vagy az egyetlen, aki meg tudja állítani őket.  -  A szemem sarkából mozgást érzékeltem, ezért arrébb taszítottam Jake-ket. A tűzlabda a combom találta el, amiből ömleni kezdett a vér, én pedig majdnem összeestem. Jake tartott meg.  David gúnyos mosollyal pillantott rám.

-          Gyenge vagy – kiáltotta a ropogó tűz zajain át, kezében újabb tűzlabda jelent meg. A maradék erőmmel vastag indafalat vontam Jake és magam köré. David folyamatosan gyújtotta fel az újra és újra megjelenő rétegeket.

-          El kell tűnnöd innen - mondtam ki a nyilvánvalót. – Túl sokan vannak, meg fognak ölni. Le kell lépned. Most semmit sem tehetsz.

-          Nem – rázta a fejét Jake dühösen. – A többiek ugyanolyan veszélyben vannak, mint én. Annyi az esélyük túlélni ezt a kavarodást, mint nekem. Nem leszek Chris, nem hagyok cserben senkit. – mondta velem pedig forogni kezdett a világ.

-          Kérlek… - kezdtem, miközben pár könnycsepp végigfolyt az arcomon. – El kell menned. Mi addig feltartjuk őket - kezdtem de Jake csak a fejét rázta – Ez nem csak rólad szól, a rohadt életbe!  - csattantam fel dühösen, összeszedve a maradék erőm – a többiek sem bírják sokáig. Mindenkinek le kell lépnie. De legelőször neked kell biztonságban lenned értsd meg. Csak veled lesz esélyünk, fogd már fel. Ha te meghalsz semmi értelme az egésznek.

-          És annak mi értelme ha mindenki más meghal? – vágott a szavamba. Nem tűnt idegesnek, inkább feldúltnak, beletörődőnek. – Nem hagylak itt. A combodból ömlik a vér, a fejedből is, alig van erőd.

-          Jake… - kezdtem kétségbeesetten.

-          Nem hagylak itt – ismételte halkan, mélyen a szemembe nézve. David eközben egyre inkább utat tört magának az indák között.

Aztán valami történt. Egy lökést éreztem oldalról, és a közeli üvegajtónak vágódtam. Körülöttem üvegdarabok hulltak a földre, mindenhonnan kiáltásokat hallottam. A szemem előtt fekete foltok táncoltak. Jake a velem szemben lévő falnak vágódott, válla kicsavarodott, az oldalából ömlött a vér. Oldalra kaptam a fejem, ahol David mellett Chris állt. Mindketten engem néztek. David kezében egyre nagyobb tűzlabda növekedett. Nem volt már erőm. Szédültem, mindenem fájt, a fejem hasogatott, és legalább öt helyen ömlött belőlem a vér. Megint Jake felé néztem. Az arca grimaszba torzult, ahogy próbált talpra állni sikertelenül. Rám nézett arcra kétségbeesett volt. Még sosem láttam őt ennyire…rémültnek. Bíztatóan rámosolyogtam.

-          Szeretlek. – tátogtam mielőtt a tűzlabda nekem csapódott volna.

27. fejezet - A titok nyitja

Sziasztok! :)
Amint a címből is láthatjátok, megjöttem a fejezettel! Sajnálom, hogy ilyen sokat kellett várnotok rá, de sajnos a tanulás mellett az ihletmanó is elhagyott, valamint a gépem is tönkrement egy ideig amit betudtam annak, hogy az Univerzum ellenem fordult! :)
Viszont most itt vagyok egy nyolc oldalas fejezettel, ami remélem kicsit kiengesztel titeket!
Várom a véleményeket, kinek mi tetszett/nem tetszett és miért! :)
Jó olvasást!
Puszi, Clary

27.fejezet – A titok nyitja

Los Angeles sosem volt egy csendes város. Mást sem lehetett hallani csak az autók kipufogóinak pöfékelését, az örökös dudálást – ami leginkább a dugóknak volt köszönhető -, a hangos zenét, na és persze az emberek kiabálását. Eddig leélt éveim alatt hozzászoktam már a szmogos levegőhöz, az emberek lenéző tekintetéhez, a rosszindulatukhoz. Viszont sosem voltam hozzászokva ahhoz, hogy valaki olyan után kutassak, akiben teljes mértékig megbíztam. Az idő távlatából belátom, hogy hibát követtem el. Bár töltöttem némi időt Chris-szel, az egész bizalmam arra alapult, hogy ő Jake legjobb barátja, és a legjobb barátnőmmel jár. Nem sok mindent tudtam sem róla, sem a húgáról hiába töltöttem már itt elég időt. A gondolataim valahogy mindig csak Jake-ig terjedtek, éppen ezért nem is nagyon törődtem mással. Persze, ez még nem jelenti, hogy nem szerettem volna sem Christ, sem Izzyt, csupán nem a múltjukért vagy a titkolt dolgaikért törődtem velük, hanem mert úgy éreztem megbízhatok bennük. Na igen, ennyit arról milyen jó emberismerő vagyok.

Még mindig bűntudatom volt az egész Jake-Kelly-Chris hármas miatt, amit úgy próbáltam ellensúlyozni, hogy a könyvtárba mentem, hátha találok valami apró jelet arra, merre találom most Christ. Kelly már legalább fél órája késett, de nem aggódtam miatta, hiszen tudtam, hogy meg tudja védeni magát. Úgy gondoltam jobban szeretne most egyedül lenni, távol azoktól a helyektől és dolgoktól, amik Chrisre emlékeztetik.

-          Nem jó helyen keresed – szólalt meg mellettem egy hang. Oldalra néztem és ugyanazt a barnahajú nőt láttam, aki a réten is beszélt velem.
-          Igen, kezdtem rájönni – dobtam félre egy növényekről szóló könyvet, és idegesen a hajamba túrtam.
-          Mi az, ami mindig is érdekelte Christ? – döntötte oldalra kíváncsian a fejét.
-          Bár tudnám! Ha itt lenne Kelly lefogadom, hogy ő tudná, csakhogy ő most egyedül szeretne lenni. És különben is… ki a fene maga? – kérdeztem ingerülten. Türelmetlen voltam, amiért sehová nem haladtam, plusz Jake-ék már egy órája elmentek és aggódom értük.
-          Nem az a fontos, hogy én ki vagyok – nézett rám egy elnéző mosollyal. – Gondolkodj, Bianca! Mi az, amit Chris mindig olyan lelkesen csinál? Mitől gyúl fény a szemében?
-          Kellytől – morgom magam elé, mire a nő fáradtan felsóhajt.
-          Nincs könnyű dolgom veled, igaz? – kérdezi, bár a tekintetén látszik, hogy választ nem vár a kérdésre. 
-          Ha tudja a választ, miért nem mondja meg egyszerűen? – kérdeztem értetlenül. Tényleg nem láttam értelmét annak, hogy rébuszokban beszéljen.
-          Mert magadnak kell rájönnöd a titokra. Mi az, amit Chris mindig élvezettel csinál? Amivel közben segít is másoknak?
-          Tanít! – kiáltottam fel diadalittasan, mint aki a tízmillió dolláros kérdésre válaszolt helyesen. – Várjon – torpantam meg miután felálltam. – Nem hinném, hogy van külön részlege a könyvtárnak, ami a tanítással foglalkozik.
-          Rossz helyen keresed a választ – csóválta a fejét türelmetlenül. – Mit tanított Chris?
-          Démonológiát. De nincsenek démonokról szóló könyvek a könyvtárban.
-          De ti sem csak démonokról tanultatok, jól mondom? – kérdezett vissza a nő. – Tanultatok különféle lényekről, az ő eredetükről – nézett rám jelentőségteljesen.
 

Sarkon fordultam és elindultam a polcsor vége felé. Ott balra fordultam és a könyvtár legvége felé indultam a Mitikus mesék és mondák részlegre. Ezzel persze az volt az egyetlen bökkenő, hogy ez a részleg tizenöt hosszú könyvespolcból állt. Ezzel még jövőre sem végeznék, ha rajtam múlna.

    -     És most? – néztem hátra tanácstalanul a nőre, aki hanyagul az egyik polcnak dőlt.

-          Ezek a könyvek tematikailag vannak elrendezve. Mind a tizenöt polc más témakört ölel fel, de a lényegük ugyan az: megpróbáljuk megérteni őket.

-          És mégis melyikben találom meg a választ?
-          Tudni fogod – mondta sejtelmesen. Végigsétáltam a sorok között. Az első polcon vámpírokról szóló könyvek sorakoztak, mellettük vérfarkasokról szóló könyvek szerepeltek. Baloldalra néztem, ahol árnyvadásztörténetek sorakoztak, míg mellettük az angyalok kaptak helyet. És ez így ment szépen sorban: Banseek, görög istenek, római istenek, félistenek, tündérek, koboldok, alakváltók, szellemek, strigák,  mondének, és végül egy egész sort elfoglaltak az emberekről szóló könyvek.
-          Biblia? – húztam ki a könyvet a többi közül felhúzott szemöldökkel.

-          „Minden bűn és minden káromló szó, amit csak kiejtenek az emberek fiai a szájukon, bocsánatot nyer.” – mondta a barna hajú nő, ahogy a régi könyvet lapoztam. A bőrkötés már kopott volt, és látszott, hogy sokat forgatta valaki a kezében.
-          Nem túl képmutató ez? – kérdeztem rendületlenül lapozva a könyvben. – Saját Istennőnk van, akit tisztelünk, és mégis itt árválkodik egy Biblia, ami az emberek istenéről szól.
-          Nem feltétlenül az a lényege, hogy képmutató legyen. Tudod nekünk, a mi lényegünknek az alapja az ember lelke. Bármennyi részben is, de emberek vagyunk. És vannak bizonyos dolgok, amikhez akkor is ragaszkodunk, ha az ellent vall mindennek, amiben hiszünk – mondta apró mosollyal az arcán.
-          Nem segítene egy kicsit jobban? – pillantottam rá szúrósan - Csak ezen a polcon van legalább hetven könyv. Az életben nem találom meg azt, amit keresek. Pontosan mi is az? – nem szoktam bunkó lenni, de Jake hiánya, az aggódás ezt hozta ki belőlem. Tudtam, hogy minél hamarabb meg kell találnom azt a valamit, bármi is legyen az.
-          Igazából kezdesz ráérezni. Szóval nem, nem segítek – dőlt neki az egyik polcnak.
-          Mégis mit… - megakadtam mondat közben, hiszen érdekes dolgot fedeztem fel.

Láttám már Bibliát életemben, de egyik sem olyan volt, mint ez. Ennek ugyanis jegyzetek voltak a végén, sok-sok oldalon át. Voltak köztük elég régiek is – a papír már megsárgult, a tinta elmosódott. De ahogy egyre haladtam a lapok úgy lettek egyre újabbak, az írások kiolvashatóbbak. Ahogy beleolvastam egy-egy helyen, azt vettem észre, hogy az évek – évszázadok? – során valaki elkezdte a bibliát a mi kultúránkhoz hasonlítani. Egy idő után azon kaptam magam, hogy törökülésben a polcnak dőlök és olvasom a feljegyzéseket. Nem tudom, ki volt az, aki elkezdte, de a felvetései érdekesek voltak.

Azt állította, hogy Aisha egy az egyben Mária volt. Olyan tényeket, adatokat gyűjtött, amik alátámasztották az állítását. Hasonlóságot keresett a két nő között, párhuzamot vont közéjük, amik úgy tűnik évszázadok óta is megvannak, hiszen évtizedről-évtizedre valaki mindig folytatta a munkáját.

Lenyűgözött az egész. Elképzeltem milyen lehetett, mikor valakinek ilyesmi pattanhatott ki a fejéből. Nyilván mindenki bolondnak nézte, de ő nyilván nem törődött velük. Hitt abban, amit csinált, és ez nyilván elég erőt adott neki ahhoz, hogy folytassa a kutatását. Helyszíneket sorakoztatott fel, amik a bibliában szerepelnek, ugyanakkor némi közük is van a természetfelettihez. Ezenkívül az évszázadok során összehasonlították a bibliai eseményeket a természetfeletti történetekkel, a szereplők között olyanokat kutattak, akikben fellelhető volt az egész természetfeletti lénye. Az egész egyszerre volt lenyűgöző ugyanakkor bizarr, hiszen senki nem tudta pontosan mi és miért történt régen, hogy kik voltak az első ilyen lények és ki teremtette őket. Az emberiség többsége egyszerűen csak kész tényeket kapott és senki még csak nem is tudhatta, a miérteket vagy a hogyanokat.

 A szemeimmel csak úgy faltam a sorokat. Ahogy lapoztam egyet egy lap kicsúszott a többi közül. Valamikor egy rajz lehetett ott, ahol most csak egy paca volt. Erősen lesatírozták, így csak egy csúcsot tudtam kivenni belőle, de ez semmit nem jelentett, hiszen bármi lehetett. A rajz alatt egy cím állt: 3791 Santa Rosalia Drive.

-          Azt hiszem megtaláltam – mondtam a papírra nézve miközben felálltam. – De mi köze ennek a címhez ennek az egész kavalkádnak? Chrisnek? – kérdeztem felpillantva, de a barna hajú nő már sehol nem volt. Belestem néhány polcsor közé, de sehol nem találtam. Fogalmam sem volt, mit kellene tennem. Jake, az igazgatónő és Doki elmentek, Kellyt azóta nem találom, hogy kijöttünk az igazgatónő irodájából és többiek is felszívódtak.  Nem sok dolog volt, amit tehettem volna. Vagy megvárom míg Jake-ék visszajönnek – ki tudja mikor és talán elszalasztunk valami fontosat – vagy elmegyek erre a helyre egyedül és talán – végre – kiderítem, mi folyik itt.

Kelly szemszöge

-          Túlságosan jól esett? Istenem, hogy lehetsz ekkora barom! – szidtam hangosan magamat, miközben fel-alá járkáltam az egyik csendes folyosón. A többiek órákon ültek, én pedig igazoltan lógtam. Naná, hogy ezt kihasználtam, csak nem éppen arra, amire kellett volna. Mindazok mellett, hogy tudtam hülyeséget csinálok elég nagy bajban voltam. A könyvtárban kellett volna lennem Biával és megkeresni azt a csökött agyú volt barátom. Fontosabb dolgom is volt annál, hogy a befejezett szerelmi életemen elmélkedjek, viszont úgy éreztem lehetek egy egész picikét önző, amíg összeszedem magam. Történetesen éppen ez volt a megfelelő alkalom arra, hogy átgondoljam a dolgokat.

-          Jól esett? – engedte el meglepetten a karomat Salem.
-          Nem. Vagyis igen – dadogtam össze vissza – Nem hagyhatnánk ezt?
-          Nem – mondta vigyorogva és zsebre dugott kézzel. –Tudod arra is foghattad volna, hogy részeg voltál – dőlt neki a falnak – de nem tetted.
-          Nem, nem tettem.
-          Miért nem? – kérdezte érdeklődve.
-          Az tenne jót a lelkednek? Mert akkor elölről is kezdhetjük ezt a beszélgetést – fontam össze a karom a mellem előtt.
-          Ó, miattam aztán nem kell – vigyorgott idétlenül – igazság szerint ez hízelgő.
-          Na, ne mond – vontam fel a szemöldököm miközben őt néztem. Mi a fene baja van ennek a srácnak?
-          De bizony. Ha már itt tartunk, nekem is jól esett- komolyodott el és ellökte magát a faltól, így közelebb került hozzám.
-          Örülök – csúszott ki a számon, mire ismét feltűnt az a mindent tudó vigyora.
-          Örülök, hogy örülsz.
-          Oké, mielőtt teljesen belezavarodok ebbe a beszélgetésbe, mi is ennek az egésznek a célja? – kérdeztem egyik lábamról a másikra állva.
-          Mond meg te – jött hozzám még közelebb. – Chris miatt volt?
-          Nem. Én csak…
-          Így akartál bosszút állni, azért amit tett? – kérdezte az arcomat fürkészve. Vajon azért tettem?
-          Nem – mondtam őszintén. – Figyelj, te egy eszméletlenül jóképű, jó fej, aranyos, vicces srác vagy. Ez csak… így alakult.
-          És fog még alakulni?
-          Szeretnéd, hogy alakuljon? – kérdeztem vissza, elveszítve a türelmem. Közelebb hajolt hozzám, mire elakadt a lélegzetem. Mielőtt azonban azt hihettem volna, hogy megcsókol elfordította a fejét és a fülembe súgta:
-          Nálad a labda, kislány.

Kelly&Salem

Bianca szemszöge

A Santa Rosalia Drive nem volt valami forgalmas környék. Bár, mint Los Angeles legtöbb környéke ez is milliomos negyed volt, annyi különbség volt, hogy úgy tűnt a tulajdonosok, akik ide építtették hatalmas villáikat nyugalomra vágynak. Csakhogy engem egyik villa sem érdekelt. Konkrét címem volt, ami után kutathattam a hosszú utcán. A nap a fejem fölött tűzött, ezért felfogtam a hajam a csuklómon lévő gumival, miközben rendíthetetlenül kerestem a megadott címet. Tény, hogy sok mindent vártam a címtől függetlenül. Egy régi, ódivatú beporosodott házat, amihez valami rémtörténet fűződik, vagy éppen egy öreg nénikét, aki közli, hogy a ház régebben leégett. Bármit, kivéve azt, ami igazából a szemem elé tárult, amikor a megadott címhez értem.

Előttem egy téglafalból épített, halvány barackszín iskola állt. Ahogy a diákok jöttek mentek az épület környékén több információm is lett. A diákok többségén balettcipő volt, harisnya, egy póló vagy épp egy trikó. Fiúk, lányok vegyesen voltak, jól érezték magukat, pihenőt tartottak két óra közt, hűtötték magukat ebben a forróságban. Mellettem egy csoport haladt el, ami látszólag velem egykorú fiatalokból állt. A beszélgetésükből elkaptam néhány foszlányt, aminek a lényege annyi volt, hogy mindjárt elkésnek valamilyen Mr. Fitz órájáról.

Megvártam, amíg becsengetnek órára, csak hogy ne keltsek feltűnést, miközben körbejárom az épületet. Mikor az udvar kiürült alaposan szétnéztem mindenhol, ahol csak tudtam. Az ablakok hatalmasak voltak, csak úgy mint az ajtók, az iskola pedig        kívülről teljesen rendben volt. Sehol egy graffiti, egy eldobott rágóspapír, vagy órákról lógó fiatalok. Ez azért eléggé ijesztő volt, hiszen hiába természetfeletti suliba járok, attól még ránk is vonatkoznak a tinik alapszabályai: lógj néhány óráról, szemetelj, és még sorolhatnám. Ez a fajta tökéletesség számomra ismeretlen volt. És ez megrémített.

Miután úgy ítéltem meg, hogy az udvaron és környékén biztos nem találok semmit, bementem az épületbe. A folyosón csend volt, viszont a különböző zenék, és utasítások mind-mind kiszűrődtek az ajtókon keresztül. A folyosó nagy része félhomályba burkolózott, hiszen csak az ajtóval szemközti fal volt teljesen üvegből, de a kintről áradó fény nem ért el a folyosó túlsó végére. Ahogy lassan haladtam végignéztem a folyosó két falán. Különböző képek fellépésekről, próbákról, és persze minden suli átlagossága – tablóképek. A szemem végigfuttattam az arcokon. A kiírás szerint ez egy húsz évvel ezelőtti tabló volt. Az arcvonások azóta biztos megváltoztak, de ha valamelyikük szembe jött volna velem, biztosan felismertem volna őket. Tovább léptem a következő tablóhoz, ami az előzőhöz hasonlóan szintén húsz évvel ezelőtti volt. A tabló eleinte nem keltett fel a figyelmem, amíg meg nem láttam egy ismerős arcot. Tény, hogy csak a nevéről nem mondtam volna meg, hogy rokonok, de Izzy a képet nézve rettentően hasonlít az anyukájára. Közelebb léptem, hogy el tudjam olvasni a nevét: Aria Scott- állt a kép alatt a neve. Összeráncoltam a szemem, hiszen ezek szerint Izzy és Chris szülei már akkor házasok voltak, mikor ide jártak. De hiszen még csak tizennyolc évesek lehettek! Ám a megdöbbenésem nem tartott sokáig, hiszen felmerült bennem egy lényegesebb kérdés: hogy-hogy nem a Starlight-ba jártak? Aria képe mellett ott volt a férje is – Devon Scott. A férfit jobban szemügyre véve Chris nem sokban hasonlított hozzá, talán az orruk és a szemük – de Chris, csak úgy mint a testvére, az anyjára hasonlított, a hajszínétől eltekintve. Idegesen néztem körbe a folyosón, hiszen féltem, hogy valaki meglát. Nem tudtam eldönteni, mit csináljak. Talán vissza kellett volna mennem a Starlightba, hogy szóljak valakinek, de mégis kinek? Kelly kitudja hol van, Jake-ék talán még vissza sem értek, és ha még vissza is tértek volna… talán valami olyat szalasztok el, ami már nem lesz itt, ha most elmegyek innen.

Végig kellett gondolnom az egészet. Leültem a tablóval szembeni padra, hogy átgondoljam, mit tegyek. Ez a hely valamilyen módon kötődik a jóslathoz. És ez vezetett el a Scott szülőkhöz is. De mi köze nekik a jóslathoz? Talán ők is David és Leona mellett állnak? És ha igen, mi köze lenne akkor is ehhez az egésznek az iskolához? Ki kellett derítenem, hogy mit csináltak itt Chris szülei, hiszen ez nyilvánvalóan fontos információ volt. És a lehető leghamarabb kell kiderítenem, mielőtt összefutok valakivel, aki nem örülne az ittlétemnek.

Bár tervem nem volt, mégis felbuzdulva pattantam fel a helyemről, hogy kiderítsem, mégis mi folyik itt. Végigmentem a hosszú folyosón, majd jobbra fordultam, ami jó döntésnek bizonyult, hiszen az ott található aulában, a másik bejárat mellett egy porta volt, ahol egy idős bácsika ült. Gondoltam jó kiindulási pont lenne, ha ki tudnék belőle szedni valamit.

-          Jó napot! – mosolyogtam az ősz hajú alacsony emberre, aki egy forgószékben ülve keresztrejtvényt fejtett. Mikor köszöntem neki felnézett, szürkés szemeiben melegség csillogott.
-          Szervusz, kedveském! – köszönt vissza rekedtes hangján. – Miben segíthetek?
-          Öhmm…. az-az igazság, hogy keresek valakit. Illetve valakiket. Talán emlékszik rájuk húsz évvel ezelőtt. A nevük Aria és Devon Scott. – az öreg szemében felismerés csillant, de a szavai lelombozóak voltak.
-          Sajnálom, de nem adhatok ki információkat róluk.
-          Félreérti… - vágtam a szavába – az-az igazság, hogy ők az egyik barátnőm, Izabelle szülei. Elmesélte, hogy a szülei elhagyták. Tudtam, hogy ebbe az iskolába jártak, gondoltam ez jó kiindulási pont lenne, hogy megtaláljam őket. Csak segíteni szeretnék a barátnőmnek. Tudom, mennyire fáj neki, hogy a szülei csak így otthagyták. – tudtam, hogy csúnya dolog ilyet hazudni, de úgy tűnt nem volt más választásom.  Azzal nyugtattam magam, hogy mindez jó célt szolgál, még ha ki is kellett használnom Izzy és Chris szerencsétlen helyzetét. Az ujjaimmal idegesen doboltam a lakozott asztallapomon, miközben könyörögve néztem a bácsika szemébe.
-          Rendben van – sóhajtott fel megadóan a portás. – Mit tudsz pontosan a Scott párosról?
-          Csak amennyit a barátnőm mondott. A szülei a születése után elhagyták őt és a bátyját. – válaszomra a portás bólintott egyet.
-          Nem hallott az eltűnésükről, kedveském? – kérdezte az öregúr, miközben ráncos arca aggodalmat tükrözött.
-          Nem – ráztam a fejem értetlenül – Milyen eltűnés?
-          A Scott páros kitűnő táncpárosnak bizonyult – kezdett bele a történetbe – Rengeteg fellépésük volt, sok rendezvényre hívták őket. Sok barátjuk volt, népszerűek voltak. Aztán az egyik nap már nem jöttek be. Felszívódtak. A rendőrség nyomozott utánuk, de nem találták meg őket.
-          Tehát azt mondja, senkinek még csak fogalma sem volt róla, hogy hová lettek?
-          Nem, senkinek – rázta a fejét. -  Viszont akkoriban ez nem volt olyan meglepő. Az iskola még csak akkor volt két éve megnyitva, a diákok jöttek-mentek. Persze kár volt értük, hiszen remek táncosok voltak.
-          Értem – mondtam csalódottan, hiszen abban reménykedtem, hogy találok valami nyomot. Viszont úgy tűnt, a könyvben megtalált cetli tényleg arra utalt, hogy Chris a szüleit próbálta felkutatni.
-          Viszont az egyik termet a pincében teljesen lezárták. Tudja, akkoriban az iskola nem volt ilyen nagy, így ott is voltak próbatermek. Az egyik ilyen teremben Aria és Devon sok időt töltöttek. Igaz, azóta a lenti próbatermek raktárrá alakultak át.
-          Esetleg… megnézhetném azt a helyet? – kérdeztem bizonytalanul. Lehet, hogy húsz év eltelt, de talán találok ott valamit, amiből kiindulhatok. Az öregember bizonytalanul nézett rám. – Kérem! Sokat jelentene a barátnőmnek – fűztem hozzá ártatlanul.
-          Rendben – mondta, és felállt a székéből. Bicegve felvette az egyik kulcscsomót és megkerülve az asztalt elindult az egyik folyosón. Út közben nem beszélgettünk, gondolom neki elég nagy távot jelentett ennyi idősen a sok séta, én pedig a gondolataimba merültem. Mégis mit csináltak itt Chris szülei? És miért tűntek el szó nélkül? Ehhez hasonló kérdések jártak a fejemben, miközben egy ősrégi lépcsőn mentünk lefelé. A fal két oldalt poros volt, a régi lámpákon pókhálók csüngtek, amik kissé hátborzongatóvá tették a helyiséget. Az előttem lévő portás megállt körülbelül az ötödik ajtónál balra, és az egyik kulcsot a zárba helyezte. Mindketten hallottuk a zár kattanását.
-          Meg is van – nyitott be a rengeteg szekrény közé, amik különböző iratokat rejtettek. – Ha végeztél zárd be magad után az ajtót – mondta mosolyogva és visszaindult a lépcső felé.
-          Köszönöm! – szóltam utána, de választ nem hallottam.

Beléptem a poros helységbe, aminek az első részét végig nagy fémszekrények foglalták el. A terem jobb oldalán egy tükör futott végig, vele szemben pedig padok voltak egymásra pakolva. A helyiségben sötét volt, az egyetlen fényforrás a terem közepén lévő csillár volt, de ez sem adott elegendő fényt. A terem sarkai homályba burkolóztak, a lépteim visszhangoztak a teremben. Ahogy előrefelé mentem nem vettem észre a papírlapot, csak mikor már ráléptem. Mikor lehajoltam, hogy felvegyem a szemem megakadt a tükör alján, amibe valami furcsa jelet véstek. A papírral nem foglalkozva odaléptem a tükörhöz és leguggolva szemügyre vettem a jelet. Egy hétágú csillag volt a tükrön, amit valamilyen erős tintával festhettek fel rá. A rajz alapján felismertem, hogy ugyanez a jel lehetett a papírra felrajzolva, amin ezt a címet is találtam. A csillag közepén egy lángcsóva volt, amit indák fontak körbe. A minta különlegessége az volt, hogy az egész úgy nézett ki, mintha a szél fújná a két szimbólumot. A csillag külső peremén, az egyik vonal helyett villám volt, aminek a sarkában egy szem rajzolódott ki. A szemből egy könnycsepp indult ki, amely úgy tűnt, mintha valakinek fájdalmat akarna okozni. Nem kellett sok idő, hogy rájöjjek, mit is ábrázol ez az egész.

Az indák engem jelképeztek, míg a tűz Jake-et. A villám Kelly volt, a szél Chris, míg a szem valószínűleg Izzy jövőbelátását jelképezte. A könnycsepp Mandyt ábrázolta, aki képes volt fájdalmat okozni. De mi van a gondolatolvasással? Az volt a hetedik képesség a mondik birtokában, de úgy tűnt, az ábra megalkotásakor erre senki nem gondolt. Mikor ezen túlléptem, észrevettem, hogy az ábra nem teljesen a tükör részét képezi. A minta kicsit kiugrott, körülötte a tükör egy kis négyzetet alkotott. Benyomtam az ábrát, de persze nem számítottam semmire. Ezért lepődtem meg, mikor a terem másik végében a fal megmozdult, és egy fura kattanás kíséretében megnyílt a fal. Körbenéztem a helyiségben, hogy biztos egyedül vagyok-e.  Mivel senkit nem láttam magamon kívül, lassan elindultam a rejtett ajtó felé. Ahogy beléptem azonnal észrevettem, hogy a helyiség nem valami hatalmas. Egy kisebbfajta szobának mondanám, ha szépen be lenne rendezve. Ezzel szemben a terem eltért a megszokottaktól. A padlóra ugyanaz a minta volt rajzolva, ami kintre is, csak ez sokkalta nagyobb volt, befedte az egész padlót.  Az ajtóval szemközti fal tele volt különféle mintákkal, amiket nem nagyon értettem. Viszont a falakon a mintán kívül képek, feljegyzések is voltak.

Úgy tűnt, itt is megtalálhatóak voltak azok a feljegyzések, amiket a könyvtári Bibliában is találtam. Különböző történet összehasonlítások, tényekkel való bizonyítások. Viszont nem ez volt a legfurább. Képek voltak, mint a hetünkről, még egészen kicsi korban. Ezzel még nem lett volna baj, de mindegyikünknek csak a háta látszott a fényképeken. Ezen kívül volt még egy rajz, a barna hajú nőről, aki a könyvtárban is segített nekem. Mivel kíváncsi voltam ki lehetett az, közelebb léptem és jobban szemügyre vettem. A rajzon nyári ruhában volt, ami nem fedte sem a hasát, sem a kulcscsontját. Barna haját a háta mögé fújta a szél, az arca melegséget sugárzott. A kép címe egy szó volt: Aisha.

A szívem zakatolni kezdett. Az nem lehet, hogy egy régen halott, természetfeletti Istennő segített nekem. Ez még gondolatban is abszurd volt, nem hogy még hangosan ki is mondjam. Nem értettem teljesen az összefüggést. Segített nekem, hogy eljussak ide, szóval azt akarta, hogy valamit megtaláljak. Hogy valamire rájöjjek, ami végig ott volt a szemem előtt. A rajzhoz közelebb lépve megakadt a szemem valamin. A nő kulcscsontján egy aprócska, csillag alakú sebhely látszódott. Összeráncolt szemöldökkel próbáltam visszagondolni a könyvtárra, ahogy a barna hajú nő kulcscsontján valamilyen ábra van. Tudtam, hogy valahonnan ismerős a csillag, hogy láttam már valahol, de nem tudtam rájönni, hogy hol. Elfordultam a rajztól, és visszaléptem a minket ábrázoló képekhez. A szemem azonban megakadt egy másik képen. A fotón Jake szülei voltak – felismertem őket, hiszen már képen is láttam őket, és személyesen is találkoztunk – karjaikban a kicsi Jake-ket tartották. Viszont mellettük ott álltak Chris szülei is, akik a kicsike Christ fogták a karjaik közt. Az egészben az volt a legfurább, hogy úgy tűnt a két házaspár jó kapcsolatot ápolt egymással. Ahogy néztem a képet próbáltam összefüggést találni az egész között. Aisha, Jake, Chris, Aria és Devon Scott, Leona és David, valamint én.

Jake

Nem kellett sok idő, hogy rájöjjek, persze ehhez volt egy kis segítségem is. Aisha azt akarta, hogy kijussak az iskolából. Ha tudta is, hogy én vagyok a kiválasztott az lett volna az érthető, hogy ott akar tartani, ahol biztonságban vagyok. Erősen gondolkodtam, mi is folyik itt valójában. Lepillantottam a padlóra. A monda szerint Aisha-nak két ereje volt. A föld és a gyógyítás. De hogy kapcsolódik ez Jake-hez és Chrishez?  Senki sem tudhatta ennyire előre, hogy Jake és én együttleszünk, vagy, hogy Chris elárul-e minket.  Az ábrára pillantottam, miközben lassan körbejártam. A monda szerint a gyógyító erő mindenkit meggyógyít, kivéve aki használja. Ami azt jelentette, hogy az ábra rossz volt. Hiszen a lángokba tekeredő indáknak fel kellett volna gyulladniuk. A fejemet felkapva a képekhez mentem, ahol a hátunk volt lefényképezve. Tudtam, mit keresek. Jake képét letéptem a falról, Aisha rajzával együtt. Tudtam, megesküdtem volna, hogy láttam már valahol ezt a heget. Jake lapockáján, az erdőben, mikor a nyomkövető üldözött minket. Az ábra helyes volt. A tűz mellett a gyógyítás miatt nem gyulladtak meg az indák. Végig rosszul néztük az egészet. Azt hittük tudunk valamit, és ennek birtokában cselekedtünk. A többiek mind engem védtek, pedig nem én voltam a célpont, hanem Jake. Jake volt a kiválasztott, nem pedig én.